Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Czakó József: Sámán a vakablakban (regényrészlet)
Czakó József ujj bütykeid apró holdacskákként világítanak. Szép vagy, akár a sebzett fenyőből kicsurranó gyanta. Bebalzsamozott gondolatok jönnek elő a múltból. Kocsonyába fagyva, mereven. Súlyos álmokból kimetszett téglatestek, lebegnek a térben. Csendben forognak a saját tengelyük körül illegetik magukat. Az imént tovaröpült másodperc nincs közelebb a nyolcezer éve elillant testvérénél. Koponyánk porlepte emlékraktár, mely bosszút lihegve várja, hogy ránk zúdíthassa kusza tartalmát, miközben - védekezésképpen - az idő redves gerendáiból tákolt korláttal veszi körül magát. Képzeletemben lassan lüktető ritmusban puha, kövér mondatokat vetek egymás után a papírra. Mintha valaki holttesteket fektetne a homokba. Hangtalan huppanással nyúlnak el a tetemek, fejük oldalra biccen. Vörös tinta szivárog a fülükből. „tágra nyílt, nagy, zöld női szemekbe veted magad, a loccsanás arcodba csapja a vízcseppeket, ügyet sem vetsz rá, hadd csiklandozzák a bőrödet kedvükre, csak bámulsz és nevetsz és lubickolsz a nagy, zöld szemek hús nedvében, szertelenül csapkodsz karjaiddal, mintha újra rózsaszín fejű embrió lennél a langyos magzatvízzel teli burokban, hirtelen rádöbbensz, hogy igen, magzatvizet kéne kortyolgatnia az emberiségnek, hogy észhez térjen, ülsz a teraszon, előtted forró kávé gőzölög, szádhoz emeled a cigarettát, leszívod a füstöt, csíp, figyeled a nőt, most megtámasztod lábaidat a szempillákon és teljes erődből elrugaszkodsz, messzire előrenyújtott karokkal siklasz át a szivárványhártyán, mely alulról remegő, zöld foltokat vetít a hasadra, eléred a szembogarat, mire az önkéntelenül szűkre zárja körét, e rugalmasan táguló kisfekete Napot, átsuhanó felhőként takarod el egy villanásnyira a délutáni verőfényt a nő tekintete elől, hunyorít, közben harisnyás térdébe vájja körmét a gyönyörűségtől, hisz mezítelen testedet látja átsiklani a felhőben, a mosolyodat, az álladat, a mellkasod, a köldököd kráterét, harangnyelvként lecsüngő falloszod, térded ragyogó kupoláját, karcsú lábszáradat, végül csapkodó lábfejedet, újra szemébe ömlik a fény, te ülsz és cigarettázol és mosolyogsz és épp eléred a könnymirigyek lágy csomóját, beléjük markolsz, tengerpartra sodort kocsonyás medúzatestbe markolsz, kiülsz a szem sarkába, pihegsz, nyújtózkodsz, megrázod a fejed, hajadból a nő arcára peregnek a vízcseppek, miután megszárítkoztál: fölállsz, és vörös csíkot hagyva ma- ga3 után, leszánkózol a bal orcán s a forró kávéba zuhanva szörnyethalsz“ Zúg a fejem. Émelygek, hányinger környékez. Most kimegyek a fürdőszobába. Nem, ne jöjjetek velem. Kényes hőst faragott belőlem a világotok. Már az is sok, hogy a rosszullétem tanúi vagytok. Szeretnék egyedül elájulni. Nem különcködöm. Tiszteljétek az óhajomat. A vécékagyló és a hideg csempék társaságában akarom, hogy elsötétüljön előttem minden. Majd ügyelek, nehogy szétverjem a koponyám zuhanás közben vagy megfulladjak az okádékomban. Le fogok csücsülni, jó? Mulassatok csak, ne zavartassátok magatokat, hisz akad még mulatnivaló. A halál minden ember dolga. Az én halálom kirázólag az én ügyem. > Ahogy előrehajolt, trikójának lazán lecsusszant kivágása vékony rést nyitott a teste és a szövet között. Ez a váratlanul elém táruló meleg nyílás elég volt ahhoz, hogy egy villanásnyira megpillanthassam apró melleinek hegyes halmait, csúcsukon a tömör, duzzadt mellbimbókkal, amelyek halvány rózsaszínben de-
