Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Czakó József: Sámán a vakablakban (regényrészlet)
Sámán a vakablakban már kábítószerek gennyes hallucinációi öltögették rám nyelvüket, s ti sehol, eszetek ágában se volt megjelenni vagy netán egy gombostűfejnyi, picinyke biztató jelet küldeni, hogy a mindennapok pusztaságában, ebben a kínoktól vérző, izzadságszagú ködben a kezemet fogjátok és vezessetek engem, a vakot, hosszú, fehér botot nyomva a kezembe, hogy magam körül hadonászva csühölhessem- csépelhessem azt a ködöt. A kérdésből végül elillantak azok, akik tulajdonképpen meg sem jelentek: a szellemek. Maradt a kérés. Aztán eltűnt az is. Maradt a magány. A mindent letaroló, kozmikus magány, az orcára derűs mosolyt csalogató egyedüllét ádáz ellensége. A kőbe zártságból kifelé üvöltő magány. (nem vagyok más csak hibbant óraketyegés érzelmek féktelen gubanca ondófolt a falon zűrzavar párolgó gőzfürdője a koponyacsontok alatt no mi van hékám angyalom ömlengő hazug gyáva takony megalkuvó szép arcú démonom beteg önimádó tehetetlen sunyi körömrágó részeges hányadékom te szegény hülye te óriás tán nem ismerős számodra az az ember aki téglát vesz habarcsot kever ide oda csapkod a vakolókanállal falakat húz szobát emel ajtót ablakot rak s a lakáskulcsot mint talizmánt a nyakába akasztja gátat épít az élet folyóján mert a vasbiztonság érzetét akarja szőrtelen keblén melengetni s miként eszét vesztette kerge szabó a gatyáit úgy foldozgatja roskadozó gátját mert retteg még annak a gondolatától is hogy tákolmánya képtelen ellenállni a roppant nyomásnak s a bezúdoló víztömeg magával ragadja nem látod te lüké hogy a biztonság görcsös sóvárgásával egyúttal a félelem állandó birtokosa is vagy saját ostobaságod csapdájába fulladsz hát bele mint méh a'mézébe) A megvetés nem szül változást. Minden reggel iszonyú erőkkel megrakodva kelek föl az ágyból, éjjel meg aludni viszem a fénylő, roppant energiát. Csetlé- sem-botlásom a világban ruganyos lépteimet takargatja, feszes járásom pedig hason csúszó önmagam rekedt kiáltásait-leplezi. Gondolatban a sziklákat simogatom. A tiédet, az enyémet, mindenkiét. De vajon melyik szememmel nézem, miként fojtják ki az angyalképű emberek a szeretet torkából a szuszt? Hm, a szeretetet nem ölheted meg. A sarokba vágva addig ütlegelheted, míg össze nem rogyik, sőt, még belé is rúghatsz égypárat, de bármennyire is áhítod, te, gyűlölettől szőrös szemhéjú, ő nem hal meg. Szétesik, hogy a négy égtáj felé szerteörvénylő atomjai egy igazabb dimenzióban keressenek maguknak másik gazdát. Zihálva rohanni a buszra, amely haza visz, hozzád visz. A rázkódó, hűvös ablaknak nyomni homlokomat, hallgatni a sáros hóié surrogását a kerekeken. Mosolyogva fülelni gondolataim neszezésére, elmerülve bámulni az elsuhanó tájat, s mégsem látni semmit. Pedig itt állsz fehér hálóingben, mezítláb, a szívem közepén. Bal kezeddel egy hosszú hajszáladat csippented két ujjad közé, és kifeszítve a magasba emeled. Az elnyűtt lószőr vonót, amelyet a jobbodon szorongatva, vigyázva, lélegzetvisszafojtva ráilleszted és játszani kezdesz. Kidudorodó
