Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Tolnai Ottó: No politik! (elbeszélés)
No politik! vette volna, vagy valaki is figyelmet tanúsított volna iránta. Ám a kis figura fáradhatatlannak bizonyult. A jegyre bökött, majd a fémtáblára. Majd újrakezd- te, a fémtáblára és a mellére bökve. Nagyon hosszú idő múlhatott már el, amikor az egyik nagy bajuszú török (mindegyiknek nagy bajsza volt) feléje fordult. És rámordult. Meg kell jegyeznem azonnal, ebben a mordulásban nem volt semmi fenyegető. Valami olyasmit mondhatott törökül, hogy: nono! A mordulásra a kalpagos kis úriember hirtelen kiugrott a fülkéből a folyosóra. Tenyerét és jegyét védekezően maga elé emelve, egyre csak ezt ismételgette: No politik! No politik! A török tovább majszolta a csirkét. Befejezettnek vélte az ügyet. Ám a figura abban a pillanatban ismét benn termett közöttünk, s mintha csak most érkezett volna, elölről kezdte az egészet. Fáradhatatlanul magyarázta, mutagat- ta, hogy a két szám azonos. Bizonyos idő elteltével most a másik nagy bajuszú török mordult rá: nono! Az az igazság, hogy a kis kalpagos úriember akadályozta, zavarta lakmározásukat, vigyázniuk kellett, össze ne zsírozzák, különösen abban akadályozta ilyenkor őket, hogy a közös savanyúságba nyúlkáljanak. Rámordult tehát. Az emberke ismét kiugrott. Most már jól meg lehetett figyelni: egykor, ifjúkorában vehetett néhány vívóleckét, netán vívott is. No politik! No politik! Akkor én próbáltam szólni hozzá, előbb magyarul, majd szerbül, aztán pedig németül, de ahogy szóra nyitottam a számat, azonnal kiugrott. Mozdonyunk már rég felvette maximális sebességét s belesimult az éjszakába, mire a kalpagos emberke kimerült, lekopott. A törökök, mint később elmagyarázták, a Margitszigeten dolgoztak, a Margit Szállót építették át, tegnap volt a bankett, sokat csárdásoztak. Istenien szórakoztunk, közben ugyanis a banketten elcsórt italok is előkerültek. Tetőzött a hangulat, amikor betoppantak a határőrök, nyakukban a ládikójukkal. (Mindig az volt az érzésem, hogy a magyar határőr egyszer majd lekapja lábáról a cipőjét és megtalpalja, vagy legalábbis megvasalja. Egy barátom meg arról értekezett egyszer, hogy a magyarok ezért a ládikóért Nobel-díjat érdemelnének...) Első dolguk volt leszedetni a törökök órjási bőröndjeit. Addig észre sem vettem, hogy a szó szoros értelmében körül voltunk bástyázva a sok kacattal. A vámosok miftdent kiforgattak, módszeresen átrázták összes vackukat, még a nadrágjukba is benyúltak. Nekem nem szenteltek figyelmet, rám se hederítettek, igaz, nem is voltam szem előtt, hiszen teljesen betemetett a kacat. És - ezt akartam tulajdonképpen mondani neked - amíg én ott a sarokban gubbasztva, közömbösen bámultam a sok seszín kelmét, egyszer csak észrevettem, hogy az egyik nagy bajszú török ügyes mozdulattal elrejt valamit, villámgyorsan bedugva a fakó rongyok, kelmék alá. Olyasvalamit hihettem akkor, hogy babakelme, kislányruha, illetve, mert hát babakelmét, kislányruhát nem kell eldugni a vámosok elől, békebeli rózsaszín kombiné, barátnője emlékbe kapott vagy elcsent bugyija (hogy legyen majd mit simogatnia, szagolgatnia ott a Balkánon), vagy valami hasonló. Most, ahogy a margitszigeti magnóliáról meséltél, hirtelen kitisztult előttem a kép, a fülke. Eddig, ha arra az utazásra gondoltam, mindig csak az a kalpagos úriemberke jutott eszembe - hátraugrottam, kezem magam elé emelve ismételgettem: No politik! No politik! Igen, csak most, ebben a pillanatban tisztult, élesedett ki az a kép előttem: egy enyhén elpiszkolódott flamingótetem volt az ott a török kelméi, rongyai, kacatjai közé rejtve. Tán, hogy otthon ki-
