Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Tolnai Ottó: No politik! (elbeszélés)
Tolnai Ottó tömhesse, vagy hogy egyenként eladogassa a skarlát tollakat. Vagy én sem tudom - de majd egyszer ez is megvilágosodik előttem. III „Gyanú alá estem, kísérnek. A helyzet kétségbeejtő, nem tudom magamat igazolni. Küldjetek leírást. OSZKÁR“ Mit csinál? Hagyd nyugton, benn ücsörög a pamlagon. A tengeri kagylókkal játszik. Hallgatja őket. Mutatóujjával úgy közelít feléjük, mintha még benn lenne a kocsonyás állat. Sokáig gyűjtögette a tengeri kagylókat, aztán egy részüket elajándékozgatta, a többiről pedig teljesen megfeledkezett. Egy hete azonban - ahogy valamelyik fiók fenekén rábukkant dédapa kis narancsszín porcelán csigájára, amelyet végrendelete szerint tulajdonképpen be kellett volna tennünk a koporsójába, arra a kis porcelán csigára, amelyet még Vojnits Oszkár hozott neki a Fidzsi-szigetekről - ismét egy helyre halmozta őket s nem mozdult mellőlük. Tényleg, arról a narancs csigáról már én is teljesen megfeledkeztem, pedig hát, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, ómama azért nem tette ótata mellé a koporsóba, mert - ahogy ótata szerette volt emlegetni - egy egész vagyont ér. Ugye, az a Vojnits, a legnagyobb bácskai világutazó, távoli rokonunk volt? Igen, sőt, hiszen a szabadkai bunyevácok mind közeli rokonok... Mondd, miért lőtte szíven magát ott, abban a Port Said-i szállóban, 14-ben? Fogalmam sincs. Ótata szerint kém volt, ómama szerint pedig összeszedett valami gyógyíthatatlan betegséget azoktól a mocskos fekete nőktől. Igen, ő is írt - még a kagylós fázisában - valamit a fekete nőkről, bele találtam olvasni az asztalon felejtett levelébe. Valami olyasmit, hogy a fekete nők belseje lazacszínű... Egész nap ezt csinálja? Hát igen, újabban már egész nap csak a kagylóival csörög. Nem kellene orvoshoz vinni? Nem, amíg ilyen nyugodt, azt hiszem, nem. Less csak be hozzá, szépen mosolyog. Úgy látszik, az a fontos neki, hogy rózsaszínű, skarlát vagy lazac, illetve ahogy pszichológus barátja mondta: ágyékszín valami kerüljön a keze ügyébe, akkor megnyugszik, behúzódik a pamlagra és egész nap nyáladzva mosolyog. IV Kipattogzott, mintha csak a tüskék csillogó hegye robbant, nyílt volna ki: virágzik a kaktusz! Istenem, van-e szebb ennél? Hát ami engem illet: a fiamin góv i- rág... Atyaisten, megőrjítesz ezekkel a flamingókkal! Hol van nekünk flamingóvirágunk?! Egyáltalán hol láthatunk mi flamingóvirágot? Nincs, nem látok, nem látunk, de nem is kell, hogy lássak, lássunk... Amíg az a híres Novara-expedíció (1857-ben) fel nem fedezte, és aztán be nem futott azon a nevezetes londoni virágkiállításon (hogy Vojnits Oszkár hogyan keveredett arra a virágkiállításra, fogalmam sincs, ótata erről nem volt hajlandó mesélni nekem, pedig próbáltam utánanyomozni): a flamingóvirág nem volt kerti faj... Jól néznénk ki, ha például flamingót tartanánk itt az ólban, itt a tetves tyúkjáid, libáid között. Először is, az én tyúkjaim nem tetvesek, rendszeresen beporozom őket. Másodszor meg, ha így gondolkodsz, ha így csúfolódsz, akkor egyáltalán nem értem, hogy novelláidban miért zártad Wili tyúkóljába azt ä flamingót? Figyelj ide, kicsikém, azt
