Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Nagy Jenő: Kolozsvári ebédmeghívás (emlékezések)
Kolozsvári ebédmeghívás már elütötte, ablakot nyitva meghallgatott, s vagy tízpercnyi várakozás után jött egy piros, illatozó csokorféleséggel. Amikor megint a szálló recepciója előtt álltam, Lídia nővér haragvó arca már megenyhült, s egy újabb, Szent Antalkának juttatandó tízes fejében hajlandó volt egy névjegykártya kíséretében, éjnek idején, a címzettnek átadni a csokromat. Egyetlen rövidke mondat állt a névjegyemen: „A tizenhatos szoba bocsánatot kér a nyolcastól!“ Már kora reggel, a szálló halijában, „plänparádban“ lestem érkezését. Kis idő múlva kecses léptekkel jött lefelé a lépcsőn, s ahogy megpillantott, kedvesen mosolygott: a szeme is mintha megbocsátást üzent volna.- Látja, látja, tud maga rendesen is viselkedni. Köszönöm a virágokat - szólt, és bemutatkozott. Az enyémet nem kellett megmondanom, hisz az éjjel kézbesített kis kartonlapon, nyomtatásban, ott díszelgett. Szó szót követett, egyikünk is, másikunk is elmondta, mi járatban van Kolozsvárott, hogy ő, Judit még öt napig énekel a New Yorkban, én pedig biztosítási ügyekben utazom, s átmenetileg, politikai okokból nézeteltérésben vagyok a magyar királyi rendőrséggel állítólagos baloldali tevékenységem miatt; a visszacsatolást követben nem igazoltak.- Mondja, Judit, nem hosszabíthatnánk meg ezt a vasárnap reggeli beszélgetést azzal, hogy beugrunk az Ursus sörözőbe egy zónára, vagy a Magyar utcai cukrászdába?- Hát akkor már inkább a paprikás lére - nevetett Judit, s indultunk. Már javában tunkoltuk a borjúpörkölt zaftját a villára tűzött sóskifli-darab- kákkal, mikor partnerem hirtelen felkiáltott:- Jesszusom! Nekem telefonálnom kell. Sürgősen! Majd mikor újból asztalhoz ült, amolyan „találd ki, ugratlak-e vagy sem“ stílusban elkezdte, hogy szívesen maradna velem, de sajnos meghívása van, ebédre hivatalos egy nagyon kedves baráti házaspárhoz. S itt kivárt, leste, miként hatnak rám a szavai. Aztán egy miatyánknyi szünet után:- Van egy kérésem magához - mondta, s megint sokatmondó szünetet tartott, majd egy csábító mosoly kíséretében folytatta -, a barátnőm és a férje magát is szívesen látnák, de hogy kik ők, az egyelőre titok legyen, meglepetés. Ugye jön, kérem? - kérdezte, s huncutul, kezével tapsikolva, mint valami csintalan gyerek, elismételte még egy párszor a kérdést. Hát lehet egy szép nő meglepetésszerű hívására nemet mondani? Menni kellett. A főtéren, a „lábasház“ mellett, Mátyás király szobrának tövében szeltük át az utat, a New York palota mellett letértünk az Unió utcán át a Petőfi utcába, s becsöngettünk az „ismeretlen“ vendéglátó lakásába. A bejárati ajtón díszelgő réztáblácskán gravírozott betűkből álló név volt leolvasható: TAMÁSI ÁRON. A barátságos fogadtatás után asztalhoz ültünk, de bizony nem a lepergett idő távolsága miatt, inkább nagy elfogódottságomból eredően - sehogy sem emlékszem, a ház úrnője, Erzsébet asszony mit tett elibénk az asztalra. (De emlékszem, ebben az időben Nyírő Józseféknél, Déry Sárival és férjével, az Esti Kurír szerkesztőjével vendégeskedtünk az író Attila utcai lakásában. Az asztalra először kis mázos poharakban harapós „fenyővíz“ került, aztán fonott
