Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Nagy Jenő: Kolozsvári ebédmeghívás (emlékezések)
Nagy Jenő kosárba furcsa, almát példázó gyümölcsféleséget tettek, vastagon szeletelt friss cipóval, meg meleg füstölt hússal. A háziak villával vagy késheggyel szedték tányérra, majd azt a bizonyos almaféleséget ecettel, paprikával, és kakukkfűvel hintették meg. Őket utánozva én is ezt tettem, s csak akkor jöttem rá, hogy az a gyümölcsnek vélt valami hámozott édes vöröshagyma egészben. A vacsora befejezéseként Nyíró néni túrós-tejfeles puliszkával kedveskedett.- No, egyétek még ezt is, kedveskéim - mondotta Szent János áldásaként.) Az imént ott hagytam abba, hogy a Petőfi Sándor utcai vasárnapi ebédre már nem emlékszem vissza. Arra viszont igen, hogy Tamási Áron szinte öntötte magából egyéni varázsú farkaslaki, szentlelki, malomfalvi góbé történeteit. Milyen ember is volt a székely nép nagy írófejedelme? Maga így formázta meg alapállását: „Azért élünk, hogy valahol otthon legyünk a világban.“ Igaz, Ábelt elutaztatta Amerikába, de vissza is hozta, mert számára az otthon - csak az otthona lehetett. Komoly, igaz szót kereső ember volt, a paraszti ősök mesterségét áttételesen mívelte - az ősök a magot vetették, hogy érlelő kalásszá nőjön, ő meg okította, tanította a népét, nemzetségét, hogy a tudásban, emberségben grádicsról grádicsra magasabb fokra lépjen. A komoly szó mellett azonban jelen volt a vidámság, a pajkos, játszi incselke- dés is. A vasárnapi ebéd végén, mikor Tamási a beszéd fonalát hirtelenében elvágta, nem javaslatként, hanem szinte parancsként mondta: „A feketét Juditnál isszuk meg!“ Leérve a Petőfi utcára, egy pillantást vethettünk a Házsongárdra; a fiatalok - ha még oly szent hely is - nemigen szeretnek időzni a temető közelében. így kiléptünk, sietve mentünk, a kávé utáni szomj gyorsította lépteinket. A kis szürke nővérke csodálkozva, ám kellő tisztelettel fogadta Tamási Áront s az utána betóduló hármas csoportot.- Nővérke drága, legyen olyan szíves, küldessen fel a művésznő szobájába négy konyakot és négy erős, forró feketét. Judit és én, kik a szálló lakói voltunk, ismertük az intézmény nem titkolt s egyben legfontosabbnak tartott tilalomfájára írt reglamáját, vagyis, ha a hotel- szoros egyházi kapcsolatára való tekintettel - nem „Strurmfrei“, azaz más nemhez tartozó személyeket a szobákban fogadni nem lehet. Vártuk a hatást, a reakciót. Ám semmi tiltakozás, egy leheletnyi „de“ sem hangzott el, csak egy szerény, csendes szócska: „Meglesz...“ Ezt valami olyan közvetlenséggel, természetességgel mondta, hogy a kívülálló talán nem is tudatosította volna, hogy a mély tisztelettel üdvözölt író tulajdonképpen szentségtöréssel egyenlő szívességet kér a nővérkétől. Most már szabad volt a gazda, négyesben felmentünk Judit szobájába. Kezdetben szótlanul nézegettük a szolidan berendezett szoba bútorzatát, bámultuk a lámpát, csak éppen beszélni nem beszéltünk. Aztán egyszerre halk kopogtatás hallatszott, s behozták a négy Martellt és kis csészékben a kávét. A személyzet, amilyen csöndesen jött, olyan halkan húzta be a 8-as szoba ajtaját. A zavar még mindig nem oldódott. Érthető. Úgy éreztük magunkat, mint valami tetten ért rosszaságok.- Akkor egészségünkre - emelte fel poharát az író, fenékig itta, majd kanalával elkezdte csilingelni a feketekávés pohár falát. Mind így tettünk, követtük
