Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)
Géczi Lajos készülődik. Nemsokára azt is megtudtuk, mi lesz az. Kidrótozták az ajtót, majd teljes szélességében kitárták. Az őrök harsány davajok közepette integettek nekünk, hogy kiszállás. Kapkodva szedtük össze cókmókunkat, a pokrócot magunk köré csavartuk, s elgémberedett végtagjainkkal esetlenül kalimpálva kászálódtunk le a magas platóról. Sokan tehetetlenül huppantak le a földre, ezekbe a közel álló és egyvégtében ordítozó őr belerúgott, gyors felállásra ösztökélve őket. Mi készségesen segítettünk egymásnak, a rogyadozó térdűt átkarolva támogattuk a gyülekezőhelyekre. Most vált világossá, hogy a kéthetes vagonlét nem múlt el nyomtalanul: a mozgástól, járástól elszokott testünk csak nehezen tudott alkalmazkodni a „normális“ élethez. Úgy mozogtunk, mint az igen hosszú és súlyos betegség után lábadozók. Ám ennek a ténynek a tudomásulvételén túl sokkal lehangolóbban hatott ránk az a látvány, amit a napvilágnál egymásra tekintve észleltünk. Borostás, kormos arcok bámultak egymásra, s ebben a kétségbeejtő hangulatban szinte bátorságszámba ment valamelyikünk megjegyzése:- Anyád sem ismerne rád, ha látna. Érthető módon megjegyzését nem kísérte nevetés, még a szájak sem húzódtak a legkisebb vigyorfélére sem. Először döbbenten, majd csüggedten néztük egymást. Az őrök azonban nem sok időt engedtek a szenvelgésre, élénk kurjon- gatással rendezték sorainkat, hogy valamiképp százas csoportok kerekedjenek a szurtos, fekete arcú, imbolygó masszából. Mire a hangos és kétoldalt végigvonuló számlálók több ízben is elvágtattak mellettünk, kezdtünk kissé magunkhoz térni. Lábunkba visszatért a rendes vérkeringés, nyitott szájjal szívtuk magunkba február friss hidegét. Lassan dél felé közeledett az idő, mire a többszöri és az újonnan érkező őrök kíséretében újból megismételt számlálásokkal végeztek, s imbolygó léptekkel elindulhattunk új szálláshelyünk felé. Eleinte én is bizonytalanul emelgettem a lábam, de a lépések üteme jótékonyan hatott rám, viszonylag gyorsan regenerálódtam. Mire az állomás mellé értünk, figyelmem már egy romos épületre irányult. 1945. február közepe volt, de a háborús pusztulás még mindenütt nyitott sebként meredt ránk. Beomlott tetők, falak, üszkös gerendák jelezték a tegnapok borzalmát. A szinnai városközpont sérülései szinte kisebb baleset színhelyeként hatottak az itteni totális pusztuláshoz mérve. Az utcákon végig sebtében betemetett bombatölcsérek fölött lépdeltünk. Ám a romos házak legtöbbjének ablakát már berakták téglával vagy bedeszkázták, ami azt bizonyította, hogy belül újból megindult az élet, ha ezt a vakondéletet annak lehetett nevezni. A mi vagonunkban volt egy ukránul, szlovákul jól beszélő fiatalember, Cser- nicky Ambrusnak hívták, ha jól emlékszem. Kaposi volt, s valamiféle kishivatal- noki munkakörben dolgozott. Hihetetlen ambícióval próbálta magára fölhívni az őrök figyelmét, eladdig azonban kevés sikerrel. A vagonlét két hetét velünk együtt kínlódta át. Útközben a mi Ambrusunk, ha csak tehette, a vonat álldogá- lásakor a kocsink mellett elhaladó vasutasoktól próbált informálódni, hogy hol is járunk. E próbálkozásai több-kevesebb sikerrel jártak. Néha feleltek neki, máskor azonban némán tovább haladt a megkérdezett, esetleg káromkodott egyet. Most az ő révén tudtuk meg, hogy Jenakijevóba érkeztünk. A háborús pusztítás elénk táruló látványa mindannyiunkat megdöbbentett.
