Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)
Civilek hadifogságban Komor pillantásokkal méregettük az utcák menti romhalmazokat, s úgy gondolom, hogy azokban a percekben legtöbbünket egyetlen gondolat foglalkoztatott: vajon mikor állítjuk itt vissza a háború előtti állapotokat. Mert akkor már kétségtelenné vált, hogy bennünket elsősorban az újjáépítésre vezényeltek ide, tehát a rombolás nyomainak eltüntetésére. Némelyek félhangosan, szinte maguk elé mormolva mondogatták is:- Ezeket pocsékul elintézték. Jó ideig kínlódhatunk itt, míg mindezt eltakarítjuk. Menetünk alig találkozott járókelőkkel. Ha mégis szembe jött velünk valaki, vagy elhaladtunk egy-két ember mellett, ezek rendszerint megálltak és sötét tekintettel nézték végig vonulásukat. Aztán a piactérhez értünk, ahol pufajkás férfiak és nők alacsony asztalok, padok körül toporogva egykedvűen köpködték maguk elé a napraforgómag héját, a „szemecskét“. Távolról kivehetetlen volt, vajon mit is árultak, hisz a gyűrött újságpapírra, rongydarabra kirakott portékák csupán apró foltocskáknak tűntek az utcáról. Közeledtünkre a piacozók nagy része az út szélére tódult, s fenyegető hangnemben mind hangosabban kiabáltak valamit. Miután némelyek az öklüket is rázták felénk, nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a „barátságos“ üdvözlés nekünk szól, akik romhalmazzá változtattuk városukat. A szitkozódások tömkelegéből csupán egyetlen szót értettem pontosan, a dühvei ismételt „fricit“. Engem különösképpen egy szikár, katonaruhás férfi látványa hökkentett meg, aki fél kézzel szomszédjába fogódzkodva, másik kezében pedig mankóját felénk rázva kegyetlenül káromolt bennünket. Az át- kozódók merészebbjei az utcatestre is leléptek azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy tettlegesen is tudomásunkra hozzák érzelmüket, ám az őrök káromkodva azonnal visszataszigálták őket a gyalogjáróra. „Hát igen, itt a visszafizetés, a törlesztés ideje“ - valahogy ilyenképpen fogalmaztam meg az élményt magamban, amint elhagytuk a piacteret, s újból üres utcákon meneteltünk, majd elhagyva a várost, a hófoltos földek között vezető úton egy távoli domb felé tartottunk. Magából a városból a későbbiek során sem láttam sokkal többet, mert egész ottlétem alatt fegyveresek kíséretében ingáztunk a vasgyár és a fogolytábor között. Négy-öt kilométert meneteltünk a várostól, míg végre megálltunk egy lankás domboldalra telepített tábor előtt. Az elénk tárulkozó kép már ismerős volt: háromszoros szögesdrót kerítés által övezett barakktábor, négy sarkában magasba emelkedő őrtornyokkal. Minden toronyban fehér bundás őr állt, géppisztolyt szorongatva kezében. A tábor közelében egyetlen építmény sem állt, a tornyokból körös-körül hatalmas, üres térségre tekinthetett az őrködő szem. Tehát leendő szálláshelyünk, illetve börtönünk teljesen elszigetelve húzódott meg, vagy inkább terpeszkedett el a nagy ukrán mezőkön. A láger valamikor laktanya lehetett, legalábbis így vélték némelyek. Esetleg mindjárt lágernek készült? Ezt a későbbiek során sem derítettük ki. Lágertörténeti ismertetést pedig sehol nem nyújtottak megérkezésünkkor. A bejárattal szemben egyenes út szelte át a tábort. Az út két oldalán U alakú földszintes barakkok helyezkedtek el. Mindkét oldalon három-három. A bejárattól balra keskeny utcácska vezetett további két épület felé. Nemsokára megtudtuk: ezek közül az egyik a konyha és az étterem, a másik a tábori kórház. A tábor túlsó felén
