Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)
Géczi Lajos Ismét késő este lett, mire elindult a vonat, aztán egész éjjel, sőt a rákövetkező egész napon át megállás nélkül zakatolt velünk. Most elmaradt a kenyér- és cukorosztás is. Az alvást jobban beosztottuk, mint az első napokban. Felváltva, a vagon padlóján aludtak néhányan, de csak rövid ideig, mert a hideg és az éhség nem engedélyezett hosszú álmot. A kurta nyújtózkodás után helycsere következett, mások telepedtek le a szurtos deszkára vetett pokrócokon. A hatodik napon, alkonyaikor nyílt pályán állt meg velünk a vonat. A megállást még azok is észlelték, akik éppen aludtak, mert ilyenkor miden esetben végigkopogott a vagonok tetején az őrök csizmája. A katonák nyilván botot is vittek erre az ellenőrzésre magukkal, mert itt-ott erőteljes kopogtatással vizsgálták, nincs-e valahol kilazítva a tetőzet. Ezután nyílott az ajtó, s harsány hang zúdult befelé:- Kaput nyet? Ha valahol halott volt, azt kitették; egy erre kirendelt csapat kaparta el a pálya közelében. A mi kocsinkban még nem hunyt el senki. Ám a hetedik napon, épp a mi csoportunkban, az egyik német hadifogoly kókadtan rádőlt az egyik fa- lumbelire. Az morogva tolta el magától, de a német újra visszahanyatlott rá. Erre ő erőteljesen eltaszította magától, mire az a másik szomszédjára dőlt, aki viszont indulatosan rászólt a szerencsétlenre:- Ne aludj másokon, hé, mert szájon váglak! A német azonban sem erre az erőteljes felszólításra, sem pedig a rázásra nem ébredt fel. Ekkor látták a szomszédjai, hogy szegény pára bizony kiszenvedett. Óvatosan az ajtóhoz húztuk, s vártuk, mikor nyílik az ajtó a kérdéssel:- Kaput nyet? E nyomasztó epizód után valamelyest vigasztalóbb élményben is részesültünk. Újból megjelentek a leveseskannával a vagonban, de most már tagbaszakadt férfiak állták körül, nehogy megismétlődjék az előző eset. Utazásunk fent leírt apró eseményein túl a mindennapok komor gyötrelmeiben az nyújtott némi változatosságot, ha az ember olykor kikukucskált a bedrótozott vagonablak résein a külvilágba. Kevés nyújtózással még a magamfajta középtermetű ember is rátapaszthatta szemét a nyílásra. Nem mondhatnám, hogy valami nagy tolongás volt a kilátás élvezetéért. A férfiak lassan elfásultak, rövid szunyókálásokkal, kurta beszélgetésekkel űzték az időt, vagy komoran maguk elé bámulva nagyokat hallgattak. Talán fiatalságommal, vagy viszonylagos gondtalanságommal - hiszen a családosokkal szemben lényegesen kevesebb gond nyomta a vállam - magyarázható, hogy amikor csak tehettem, hosszú perceken át néztem a melletünk tovabukdácsoló tájat. Hatalmas síkságokon robogott a vonatunk. A behavazott földeken a kisebb-nagyobb nyírfaligetek jelentették a változatosságot. Emberi településsel óraszámra sem találkoztunk. A magamfajta ungi embernek, aki a sűrű településhez szokott, s akinek szülőföldjén négy-öt kilométerenként váltják egymást az apró falvak, igen szokatlannak tűnt ez a jelenség: óriási térség, falvak, tanyák, városok nélkül. Ez a nézelődés szomorkás emléket idézett fel bennem. Szóltam már róla, hogy fogságba esésem előtt lefekvéskor hosszasan, elrévült imádkozásokba merültem. Ilyenkor terjedelmes monológokat fogalmaztam meg a Legfelső Meg
