Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Monoszlóy Dezső: „Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén” (tanulmány)
„Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén“ burkolózni. És annál is inkább kénytelen kelepelni a gólya, mert hiszen szegényekről van szó, márpedig a terhesség megszakításának lehetősége anyagi körülményektől függ. Adva van tehát a szegénység, mint probléma. Mécs László úgy csap le rá, mint a gólya a békára, s olyan rövid úton elintézi, mintha egész életében mást se csinált volna: »A kerteket cukrozó isten úgy ossza el madarait: több jusson a szegény kertjébe, s dalolják el a gondjait.« Ez az óhaja. Az őszinte kívánság már fél megoldás. Igaz ugyan, hogy a szegényeknek nincs kertjük, azért szegények. Mécs László szegényei tehát különös szegények, azok, akiknek számára a napilapnak külön rovata van. A kisgazdák. Dehát a kisgazdák a nemzet gerince, s így isten madarainak torkán a kisgazdák gondjai dalolandók elsősorban.“ József Attila bírálatának további részében - többnyire jogosan - Mécs László képzavarait veszi kereszttűzbe. Jogosan, mondom, de türelmetlen szarkazmusa, kegyetlensége szembeötlő. Egy helyütt így ír: „Mécs László különben nagyon közvetlen. Közvetlenül jelenti ki, hogy megkérdezte a fecskéket meg a fülemüléket. A madárkák (mindig madarakkal van baja) megint csak közvetlenül felelnek: »Mi nem szövünk, mi nem fonunk, mi nem szántunk, mi nem vetünk, mégsem vagyunk mi céltalan csavargók: mi hozzuk a tavaszt, a dalt.« Gólya tudja, hogy valamilyen izére nézve miért nem értelmes fecskéket kérdezett meg Mécs László. Hogy miért olyan zavaros fecskéket keresett ki, amelyek azt hiszik, hogy ők hozzák a tavaszt és a dalt. Miért olyanokat, amelyek (elmeállapotukat tekintve) pontos megfelelői annak az utasnak, aki azért, mert hat óra 20-kor indul a vonat a keletiről, azt hiszi, hogy ő viszi oda a hat óra 20-at. Ezek a madarak azonban egyenesen a Schwarzerből jöttek. Miért mondták volna különben Mécs Lászlónak, hogy ők nem szőnek, nem fonnak? Hiszen el sem lehet sorolni, hogy szövésen, fonáson kívül még mi mindent nem csinálnak. Nem lebegnek rózsaszín füstként a villanykörtében. Nem olvassák Mécs László verseit. Jéghegy közepében nem fogódznak össze oly módon, hogy ezt messziről szőlőfürtnek lássák stb.!“ Legbántóbb azonban bírálatának befejező bekezdése: „Mondom, kispolgári tömegek írják Mécs László verseit. Ez a rövidke jellemzés nem is vonatkozik Mécs Lászlóra. Ó nincs is. Mellékes.“ Folytathatnám a támadások sorozatát. Hivatkozhatnék a kolozsvári Gaál Gáborra, aki a papi ruhában mindössze színházi kosztümöt. Mécs előadóművészetében szájzongorát lát. Vagy megemlíthetném Forgács Antal bírálatát, aki Mécsben csak a rossz Ady-epigont tudja felfedezni, akinek kezében az új is, ha netán ilyesmire bukkanna, menten ósdivá lesz. A negatív érvelők további seregszemléje helyett inkább arra a kérdésre szeretnék választ találni, miben keresendő az acsarkodó hangorkán ekkora fortissimója? Az okok természetesen ezúttal is többrétűek. Az első és mindenkit befolyásoló kiinduló ok - azt hiszem, nem tévedek -: Mécs László hihetetlen népszerűsége. Ő az, aki egy lírától elfordult tömeget visszahódít a líra számára, úgy azonban, hogy ennek a lírának egyetlen szócsöve is ő maga. A Nyugat tábora, a népiesek tábora, a baloldali költők tábora hiába keresi a tömeget. Mécs László sikerével szemben hoppon maradnak. A Nyugat táborának esztétikai célkitűzései is merőben különböznek Mécsétől. Már-már saját prófétájukon, Adyn is sikerül egy intellektuálisabb, egy neopar- nasszistább úton túlhaladniok, mit ágál hát ilyen megkésett, barokk hangon ez az isten trombitása, aki nemcsak hogy learat minden népszerűséget, a tetejében
