Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Monoszlóy Dezső: „Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén” (tanulmány)
Monoszlóy Dezső ság és a béke uralmát hirdeti és követeli Mécs, és az egész kötet centrális problémája is a tömegek megváltása, az élet megjavítása. A rokonszenv hangján ír parasztokról, munkásokról, proletárlányokról, merészen megállapítja, hogy ők is emberek, és gyakran feddő modorban tesz célzást grófokra, síberekre és diplomatákra. Hangosan követeli a mai társadalmi igazságtalanságok elsimítását. A szociális kérdés megoldására azt a módszert találja a legalkalmasabbnak, hogy »hulljanak le a nyomor Jerichó-falai és viruljanak ki az áhitat, szeretet szelíd kék virágai.« »A diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták ágyékok szép vetését« - írja egy helyen és utána rögtön programot ad, megmutatja az imperialista pusztítás egyetlen hatásos ellenszerét, »midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.« Mint látjuk, ez a modern költő nem riad vissza a legradikálisabb, legforradalmibb módszerektől sem, ha az emberiség boldogságáról van szó. Ez már magában is érthetővé teszi népszerűségét, különösen felsőbb körökben, ahol mindig méltányolták és érzékelték azokat a bárányokat, amelyek - mint Marx írta egy helyen - szeretnének farkasnak látszani.“ József Attila a Toll című folyóiratban még tovább megy, és így horkan fel: „Sajt nélkül a papír nem sajtpapír. A tömeg más papírt nem vesz. Kerestetik tehát sajt, amely a papírba becsomagolható, hogy a papír eladható legyen. Mécs László a tömegek költője. Tehát tömegek olvassák a napilapot, mert a napilap Mécs László verseit hozza. Bizonyos fokig megfordítva is áll ez. A napilap már Mécs László előtt is hasonló réven tömeglap volt. Azaz: Mécs László verseit a napilap hozza, mert Mécs László tömegköltő. Mert a tömeg azt a költőt ajná- rozza, akit az ő lapja üt énekessé, Mécs László azt írja, amit a napilap kíván, a napilap meg azután áhítozik, amit Mécs László ír. A tömeg pedig azt olvassa, amit a napilap kíván és Mécs László ír - viszont a napilap azt kívánja, hogy Mécs László azt írja, amit a tömeg olvas. íme valami, ami három személyben egy. Nem is tudni, hogy ki írja ezeket a verseket. Mécs László-e, a napilap-e, avagy a szóbanforgó tömeg. Maradjunk annál, hogy Mécs László verseit kispolgári tömegek, nagyobbrészt fűszeresek írják. Magas művészet csúcsaihoz ne igen vessük hát ezeket a verseket, hiszen ezzel azt a bolondságot csinálnók, hogy kereskedősegédektől követelnénk művészi írástudást. Ebből már azt is látjuk, hogy ezek a versek éppúgy maradéktalanul benne vannak korunkban, mint a hideg víz a bádogvödörben, Mécs László úgy fújja korunk tényeit, mint a biflázó diák a leckét, de éppúgy nem érti. A tények összefüggéseiről fogalma nincsen, s így szemléleti folytonossággá sem tudja csoportosítani őket. Tudomásul veszi a szegénységet. Módjával ugyan, de fáj a szíve a szegényekért, és néha gyermekien elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában vannak. Naiv. A naivságot (magyarul együgyüséget) sokan a költő ékének tekintik. Én nem. Mécs László naivsága azonfelül gyanús. Azt mondja a szegényekkel kapcsolatban, hogy nem kerüli el »rossz vackukat a kolera, midőn diadalútját rója. Tüdővész. Tífusz ugyanúgy, s a gyerekek hozója: Gólya.« Naiv? Gyanús? Istenem, épelméjű felnőtt ember nem hihet komolyan a gólyamesében. Hát miért kelepel a gólya úgynevezett ko- molyabbhangú költeményében? Mert a fogamzást meg lehet gátolni, a terhességet meg lehet akadályozni, csak éppen nem szabad. Tehát a szegényeket sújtó szaporaságot illetően a papi sajnálkozás kénytelen a gólyamese irrealitásába
