Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Monoszlóy Dezső: „Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén” (tanulmány)
„Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén“ Nyugat ítélőszéke nemcsak méltatlanokat fosztott meg a magyar irodalmi Parnasszustól, hanem olyanokat is, mint József Attila, máskor meg igen gyarlókat ütött lovaggá. Másrészt azért sem, mert ha mindenáron tekintélyek mankójára lett volna szükségem, ilyenre is akadtam volna, méghozzá nem kisebb jelentőségűre, mint a francia irodalom halhatatlanjára, Paul Valéryra, aki Mécs László verseinek francia kiadása elé többek között ezeket írta: „Néhány évvel ezelőtt abban a meglepetésben volt részem, hogy saját szememmel láttam egy költőt... Megismerkedhettem egy költővel. Azt akarom mondani, hogy láttam valakit, és beszéltem valakivel, akinek első látása megragadott és belém sugallta egy léleknek a képét, amely mintha különösképpen a költészet számára lett volna teremtve, ha ugyan nem az alkotta ilyenné. Az utóbbi ötvenegynéhány év alatt találkoztam és megismerkedtem nem egy személyiséggel, aki a vers művészetének szentelte magát és nem egy közülük igen ritka értéket képviselt. De legtöbbjüknek megjelenése nem sugározta lírai lényüket. Elég gyakran láttam Leconte de Lisle-t és Verlaine-t, szoros kapcsolatok fűztek Mallarmé-hoz, sokszor felkerestem Heredia-t, a kávéházban néha elbeszélgettem Moréas-val; Henri Régnier (Renyié) barátaim közé tartozott, és Gábriel dAnnunzio meghívott otthonába a Garda tó partjára, de azután beszélgetésünk valahogy elfakult. Viszont ahogy Mécs László közelébe jutottam, rögtön megragadott személyiségében az a vibráló élénkség, amely olyan lényre vallott, aki a Szó dicsfényében élt és annak szentelte magát. A legelragadóbb és a legnemesebb jelenség volt. Nemes, megnyerő arcán tükröződik a vágy, hogy meg akar érteni és értetni, s hogy képes azonnal meggyőzni mindazokat, akik szellemi gyónásra képesek. Hangja meleg volt, a leggazdagabb árnyalatok kifejezésére képes és mélységes. Az én hangom fakó és elég gyenge: az volt a benyomásom, hogy papírpénzt cserélek ki az ő aranyával.“ így kezdődik és így folytatódik éppen annak a költőnek a vallomása, aki saját irodalmi pályáján klasszikusságra törekedett és aki a túláradó lélek kifejezése ellen aszkéta gőggel tiltakozott. Előszavában gyakran illeti Mécset a nagy költő rangjával, s úgy hajol meg előtte, ahogy európai költő a magyar irodalom legnagyobbja előtt sem hajolt meg soha. Paul Valéry tekintélye tehát nyomhatott annyit a latban, amennyit a többieké, ha nem magam tapintom ki Mécs költészetének azokat a hiányait, amelyeket legkiválóbb magyar kortársai már kitapintottak: költészetének barokkos túltö- möttségét, a vers gyengéit korrigáló ihletett előadásmódot, ahol az egyes toldalékszavak, csengő-bongó fordulatok már nem a vers gondolati medrében haladtak csupán, hanem mozdulatokká, hangtónusokká változtak. Retorikája és ez a pátosza azonban nem hasonlítható Saint John Perse retorikájához és pátoszához, aki fecsegései közben is mindig a szellem számára hömpölygeti a maga racionálisan összegyűjtött hordalékát, hanem olykor - ha ihletettségének természetes derűje elhagyja - inkább egy nemes lelkű falusi plébános prédikációjával rokonítható, aki az élet dolgaiban ugyan nem mindig ismeri ki magát, de aki ezt a járatlanságát az isteni megbocsátás és útmutatás fátyla alá rejti. Arra is hamarosan rájöttem, hogy a Tinódi Lantos Sebestyén-féle utódlás sem olyan egyszerű, a huszadik századnak nincs szüksége az ilyen lantosokra, s azokat, akiket Mécs László „életcsónakon“ a szeretet vizére küldött, hamarosan egy új kor más
