Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Monoszlóy Dezső: „Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén” (tanulmány)
Monoszlóy Dezső igényeinek a zátonyára futnak. A katolikus líra didaktikus sablonjain is fennakadtam, s ezt az a körülmény sem enyhítette, hogy Mécs Lászlót a katolikus egyház legmaradibb szárnya szemérmetlenséggel és szabadelvűséggel vádolta, mert ha a jó értelemben vett szemérmetlenség és szabadelvűség munkált is Mécs költői szándékaiban, ezek a szándékok nemegyszer vallási tételekké szelídültek ahelyett, hogy a játszó isten poétikus magaslatán maradtak volna. Állandó kicsinyítő szavai is zavartak, amelyek annak idején hallgatva mézízűek voltak, de olvasva a magyar fület bántották: az őröcskék, porszemecskék, kenyérkék, köténykék, istenkék, tudóskák, őrangyalocskák nem tették a verset meseszerűvé, hanem helyenként érzelgőssé váltak. Ez röviden a másik emlék, amelyet az Aranygyapjú olvasása felidézett. Nem kétséges, hogy a két emlékreflexió között áthidalhatatlannak látszó szakadék feszül. Anélkül, hogy ennek a nyugtalanító űrnek bármiféle látványos áthidalására törekednék, számot kell adnom az újraolvasás egy másik eredményéről, s a nyomában támadt felismerésről, arról, hogy a két emlékpart nemcsak azért távolodott el egymástól olyan messzire, mert az egyik parton a tájékozatlan, a másik parton a képzett befogadó állt, hanem mert a kiindulópont sem volt egynemű. Egyfelől az auditív és vizuális hallgató, másfelől a gondolkodó olvasó figyelt. S míg az egyik oldalon Mécs emberi egyénisége, orgánuma, magatartása sugárzott a vers mögül, a másik part már nélkülözte ennek a természeti szubsztanciának a jelenlétét. Ha most ennek a felismerésnek a fényében gondolunk vissza Paul Valéry előszavára, mindjárt rádöbbenünk, hogy ezt a nagy francia költőt nemcsak Mécs versei - amelyeknek csiszolt fordítása meg is téveszthette -, hanem elsősorban Mécs emberi kisugárzása hódította meg. Előszavának idézett része erről híven tanúskodik. Vagyis ő is úgy érezte: költő és vers ezúttal egymástól elválaszthatatlan egységgé olvadt. Amennyiben Rónay gondos válogatását valamiféle kifogás illetheti, az az előbb elmondott érzésekből táplálkozik. Válogatásából több olyan vers hiányzik, amelyek különös erővel tükröznék a kimondott és a leírt szó közötti különbséget, vagyis éppen néhány olyan Mécs-vers, amely költői magatartásával, küldetéstudatával szorosan összefonódott, hogy csak néhányat említsek, a Min- denség balladája, az Isten játszik, a Tinódi Lantos Sebestyénhez íródott vers és egyik kötetének címadó költeménye, a Fehéren és kéken. Ezekre a versekre kü- lön-külön vonatkozhatnak ugyan az általam is felsorolt esztétikai kifogások, de ezekkel együtt, ezek ellenére, ezekből kibontakozóan egy határozott költői arcéi villan elénk. Lehet, hogy néha barokk cikornyákkal díszítve, kicsit fellengzősen, kicsit romantikusan, de senkivel össze nem téveszthetőcn. Vagyis az az arcéi - s ez a válogatás legszívszorítóbb része -, amely Mécs László öregkori verseiben megfakul. Ezekről a versekről, igaz, sok fölösleges dísz. paszománt lehullott, a képzavarok és a versépítés egyfajta pompája is kevésbé kísért, s Vörösmarty romantikus dússágától a népdalok felé fordul a lírai kifejezésmód, de ugyanakkor a szelíd beletörődésben kialudtak az ifjúság előre mutató fényei is. az előadói elhivatottság fénye, a Tinódi Lantos Sebestyéneket sarkalló és hívő fény, a mindenség balladáját ütemező biztonság, vagy ahogy Valéry nevezte: a szó dicsfényében élők üdvözültsége. „Aki meghalt, ne jöjjön vissza többet, se siralomház poklából, se sírból, mert
