Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Csalog Zsolt: 56, 68: nem mi „hibáztunk”! (dokumentumrészlet)
Csalog Zsolt nyével is: azt hiszem, az én ügyem Horthyék alatt is hűtlenségnek minősült volna - a különbség legfeljebb annyi, hogy amit én leírtam és külföldre juttattam azt akkor akár a Parlamentben is elmondhattam volna. Vagy ha nem vagyok parlamenti képviselő, és nincs olyan képviselőm, aki helyettem elmondja, és ezért „illegális“ eljáráshoz folyamodom, Horthyék alatt kapok az egészért egy év államfogházat. Valószínű, hogy ők sem hagyják megtorlatlanul! Csak éppen nem tizenhárom évre ásnak el. Ezen felül kezdeményezett Bibó egy nyugati mentőakciót is. Az volt a terve, hogy baloldali francia értelmiségiek tiltakozzanak a fogvatartásunk ellen, és hogy Jean-Paul Sartre álljon a tiltakozási mozgalom élére. Ez a szervezés valahol zátonyra futott - Bibó nem írta meg, hogy hol. Anyámnak sem mondta el, aki akkor kapcsolatban volt vele. Nem árulta el az akció szervezésében részt vevő francia partnerek nevét sem. Csak annyi szóbeli kommentárt fűzött a dologhoz, hogy helyesebbnek látja, ha ő maga a háttérben marad. Nem a saját személyét féltette Bibó! Hanem arra gondolt, hogy miután már kiállt a börtönben maradt pertársai, Göncz Árpád és Regéczy-Nagy szabadulásáért, nem lenne szerencsés, ha most megint az ő neve szerepelne a nyilvánosság előtt - és ez nagyon is helyénvaló meggondolás volt. Nem járt sikerrel egyik próbálkozása sem. Ottmaradtunk, Pákh is, én is, a többiek is. De ez semmit nem von le annak a ténynek az értékéből, hogy Bibó kiállt értünk. Bibó megtisztelő barátságára ma sem tudok elérzékenyülés nélkül emlékezni. Ahogy a szabadulása után anyámat látogatta, a kislányomat látogatta Nagyon keserves volt a helyzetünk akkoriban azért is, mert ebben az időszakban indult be odakint a kádári konszolidációnak nevezett pocsolya üzemeltetése. Egy első pillantásra talán tényleg előremutatónak vélhető korszak: műkö- dőbb gazdaság, bizakodóbb hangulat, több mosoly, kevesebb kancsuka. Sorra jöttek nekünk akkoriban ilyesmikkel, hogy például Déry kint sétál és dolgozik, ír. Na lám - mi meg csak tovább idétlenkedünk itt! Hát hogyan, és MIÉRT?? Vagy Németh László! Aki pedig igazán pontosan ismerte ezt a történetet, a közös történetünket! Hogy teheti akkor most mégis mindazt, amit tesz? De teszi - akkor hát mi vagyunk az idióták?! - Amikor a magyar értelmiségnek a kollabo- rációra leginkább kész tömege szép csendben visszaállt a sorba, a mi lélektani helyzetünk odabent irgalmatlanul nehézzé vált. Kinn a városban most kötődik a paktum, nagyban kovácsolják a nagy nemzeti megbékélést - és közben mi vagyunk itt a boldog, mosolygó család törvénytelen gyerekei, akikről nem illik beszélni! Igaz, hogy közben kezdtünk már beleedződni a dologba, a megszokás ugyanakkor könnyítette is a helyzetünket, és azért akármilyen lassan is, de csak telt az idő - na de például nekem az amnesztia után KILENC egész évem hátra volt! Hát el lehet ezt a gondolatot viselni?! Jellemző módon épp ezekben az időkben lángoltak fel a zárkákban a viták. Arról, hogy mit is „rontottunk el“ 56-ban. Hogy mit kellett volna másképp, „okosabban“ csinálni. Ilyenek, hogy „hiányzott belőlünk a kellő önmérséklet“, mert hogy nem kellett volna huszonhét pártot csinálni, elég lett volna három - meg mit tudom én. Vagy legalább úgy fogalmazva, hogy minek „kellett volna“
