Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Csalog Zsolt: 56, 68: nem mi „hibáztunk”! (dokumentumrészlet)

56, 68: nem mi „hibáztunk“! másképp történni! És akkor jöttek ott a bölcs elméletek, hogy ha nem lép fel „az utca“ részéről az az óriási nyomás, akkor egy „kellő ponton“ meg lehetett volna állni, és akkor az új éra a Nagy Imre kezében valamiféle jugoszláv stílusú, de­mokratikusabb, de mindenképp elég gusztusos formációvá válhatott volna. Hogy akkor nem lett volna indok a szovjet intervencióra és a megtorlásra, és nem következett volna be a forradalom ürügyén az újabb tragikus kontraszelek­ció. „VOLNA“, „VOLNA“, „VOLNA“ - hát ha a nagynénikémnek micsodája volna, akkor a nagybácsikám volna, és nem a nagynénikém! Nekem alapvetően az volt a véleményem, hogy NEM RONTOTTUNK EL SEMMIT. Mert lényegesen mást nem csinálhattunk volna. - De hát hogyan le­hetne elkerülni, hogy ilyen helyzetben az ember állandóan újra meg újra magá­ban is keresse a hibát? Amikor ráadásul ENNYI IDEJE van rá! És lám, odakinn tényleg dúl a béke: új politikáikat alig hoznak be, szinte már kezd a börtönünk elnéptelenedni! Akik jöttek is, feltűnően rövid ítéletekkel jöt­tek: egy, két, három évvel. Kasánszky Zsombort hozták vissza egyszer, meg Mateovits Ferit, Kálmár Jánost, valami halvány kis katolikus „szervezkedésért“, meg néhány pap érkezett, újak is, régi ismerősök is, megint csak tiltott hitokta­tásért, ­no, valaki jött azért, egy igen emlékezetes új arc feltűnt: Lovas Pista. Aki PO­FÁTLANUL fiatal volt, HALLATLANUL erős, RENDKÍVÜL eszes és HI­BÁTLANUL életvidám - sokat jelentett nagyon: az ÉLETET hozta a mi akkori beposhadt nyomorúságunkba! Fölényesen vette a börtönt, mert ismerte az ere­jét - teljesen igaza volt. Bekerült a fordítóba, és akkor rengeteget beszélgettünk- ez jó volt, nagyon-nagyon jó. - Találkozgattunk aztán kint is Pistával, hihetet­lenül sokat fejlődött azóta - aztán kijutott Nyugatra, kitűnő újságíró vált belőle, a Szabad Európánál dolgozik New Yorkban ­Jött aztán még egy keserves korszak: 68. Az illegális rádióink útján nagyjából mindent tudtunk a prágai eseményekről- akkoriban nem is próbáltak olyan nagyon elzárni minket az információktól. És hát az a tavasz CSODÁLATOS volt, az olyan volt nekünk, mint egy injekciókú­ra! Eufórikus reménykedéssel követtük végig az egészet, és minden idegszá­lunkkal drukkoltunk Dubčekéknak! Elég érdekes volt a személyzet viselkedése: úgy látszott, hogy már ők is komoly változásokra vannak beállítódva. Úgy lát­hatták ők is, hogy ez a kísérlet talán most megáll a lábán. És akkor eszerint vi­selkedtek - tehát meglehetős óvatossággal velünk szemben. Hát ha a csehek most győznek, az nyilván majd hozzánk is begyűrűzik - szóval, mit lehet tudni! Ugyanakkor persze megpróbálták durva hangoskodással is leplezni a puhulásu­kat - eléggé meg voltak zavarodva! Ez a mulatságos látvány aztán csak annál va­dabb és mámorosabb optimizmussal töltött el minket! Hogy aztán annál jobban kétségbeessünk, amikor a szovjet intervenció bekö­vetkezett. Akkor, akkor rettenetesen le voltunk törve ­Talán csak az tompította bennünk a tragédia fölötti tehetetlen elkeseredést, hogy bizonyos értelemben önigazoláshoz jutottunk a történtekből. Hát egyértel­mű volt: a Szovjetunió még a miénknél jóval szelídebb dolgokat sem tűr el a blokkban. Világos tehát: nem mi „hibáztunk“, semmit sem RONTOTTUNK

Next

/
Oldalképek
Tartalom