Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Csalog Zsolt: 56, 68: nem mi „hibáztunk”! (dokumentumrészlet)
56, 68: nem mi „hibáztunk“.! miatt?! Nem: inkább páncélt növeszt az ember, és NEM HAGYJA, hogy a világnak ez a szférája a tudata közelébe hatoljon. Nem könnyű a zárka sem, hát nem könnyű. Mert azért persze hogy állandóan ott kísért a konfliktus lehetősége a zárkatársakkal is. A vonatkozó irodalom erről nem sokat szól - mert ugye minek befelhőzni a nemes érzelmeket? Pedig hát valljuk be: ez is van. Ugye, összezárva négy, vagy hat, vagy NYOLC teljesen más előéletű, kulturális alapzatú, ízlésű, szellemi perspektívájú ember, hosszú ÉVEKRE - hát ezekkel a zárkatársakkal SOKKAL több időt vagyok együtt, mint amennyit a feleségemmel töltöttem egy bármilyen hosszú házasságban! És a feleséged mellől naponta elmész dolgozni, és amikor este hazajösz, ha egy pici szerencséd van, még azt is mondja, hogy „ugorj le, fiacskám, és hozzál tíz deka krumplicukrot!“, és akkor még este is meglóghatsz egy időre - a börtönben ez sincs: az a zárkatárs EGYFOLYTÁBAN ott van, hogy már úgy érzed, hogy az ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG csak őt látod, őt szagolod! Hát AKARKI legyen az: ELVISELHETETLEN! Egy ilyen összezártságban még a Gábor arkangyaltól is megundorodnál! Ugye, ha fáj a hasa, lekutyorodik a budira - ott, a közös cellánk sarkában. Ha rossz alvó vagy, éjjel is felriadsz, valahányszor a társaid a szükségletüket végzik. Hagyján! De fia a zárkatársadnak rossz az emésztése, akkor étkzés, kenyérfalás közben is kénytelen fölugrálni! Hát tulajdonképpen POKOLI az egész! A hosszan tartó perspektívátlanság, a majdnem állandó levertség nem a legjobb tulajdonságokat hozza ki az emberekből. Nyilván belőlem sem. Ha már végképp nem megy a dolog, megpróbáljuk elintézni, hogy zárkát változtassunk- a legritkább esetben sikerül Akadnak nagyon nehéz megpróbáltatások, tényleg iszonyúak. Ugye, van azért a börtönben is egypár nyomorúságos holmi, ami személyesen az ENYÉM: az a félig már szétesett katonacipő, az a foszladozó lepedő, az a rongyos, mocskos takaró. Ezekhez az ember úgy hozzászokik, hozzánő - ezt a jelenséget a láger- és börtönirodalom jól ismeri. Na most: időként, CSAK azért, hogy megmutassák, hogy SEMMI nem az enyém, és hogy ők BÁRMIT tehetnek velem, átköltöztetnek egy másik cellába. Helyet kell cserélnem valakivel - és ilyenkor a lepedő, a takaró marad. Az a másik pasas itt találja az enyémet, én meg az új helyemen megöröklöm az övét. Nem biztos, hogy ez a takaró koszosabb, mint az én régi takaróm! Még az is lehet, hogy valamivel tisztább! De azon az ÉN verejtékem, az ÉN vérem, az ÉN szennyem pecsétjei voltak - most meg VALAKI MÁS szennyétől szennyes takarót kapok! Ami már MAJDNEM ELVISELHETETLEN! Nem állíthatom, hogy az idegeim hibátlanul állták ezt a strapát. Volt, mikor én is kiborultam, volt ilyen is... Szürke darócruhát viseltünk, egyforma színű nadrágot és zubbonyt - de egyszer valamelyik lángelme ráébredt, hogy sokkal jobb lenne nekünk a csíkos ruha: be kell csíkozni minket! Nem tudom, mire lett volna ez jó, mert nem árulták el. Csak bejött két őr a zárkánkba egy jókora festékes-vödörrel, és hozzáláttak, hogy becsíkozzák a börtönruhánkat - ÁZ EMBEREKEN Hirtelen átfutott rajtam, hogy egyszer én már egy ilyesféle csíkozáson átmentem: Drancyban, a franciaországi náci táborban. Ott is álöltöztettek minket
