Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Bohumil Hrabal: Zsebcselek (Kérdező: Szigeti László)
Zsebcselek segítettek, de többnyire magában, s már repült, kapta a jelmezét, futott a próbára, számára ez volt a csúcsok csúcsa. Anyám szerette magát mutogatni, szeretett beszélni, szeretett játszani és a színházról csevegni meg olvasni, minden színikritikát elolvasott, és mindent látnia kellett, amit Prágában játszottak. így hát nálunk társaságban nem volt hiány, az anyámnak több barátja volt, akikkel játszott, s nemcsak azt ismerték meghitten és beavatottan, amit maguk adtak elő, hanem azt is, ami a prágai színházakban ment. így hát aztán nekem is voltak eszményképem, irodalmiak, teszem azt Franz Kafka és így tovább, míg ő, mondjuk Andula Sedláčkováért lelkesedett, vele azonosult, olyan volt a frizurája, olyanok a gesztusai, mint neki, Andulának. SZIGETI: Gyermekkorában Pepin bácsi a nyelvi katalizátor szerepét töltötte be a háznál, kedvére volt a feszültség, amely az érzékszerveiket és képzeletüket megmozgatta. HRABAL: Igen, hihetetlen előadóérzéke volt. SZIGETI: Ha úgy vesszük, tulajdonképpen meséket mondott; nem ösztönözte ez Ont, hogy a gyerekeknek is írjon? HRABAL: Gyermekeknek egyszer írtam egy mesét megrendelésre, egy történetet. Margaréta címmel. 1962-ben jelent meg a Mladá frontánál. Ez volt az egyetlen, amit a gyerekek részére írtam. A Margarétát még egy válogatásba is besoroltam, vagyis valóban számoltam a gyerekekkel. De máskülönben soha eszem ágában sem volt. hogy gyerekeknek írjak, mert tudja, mindig van egy könyvem, amit meg kell írnom. A szöveg előttem lebeg, tele vagyok bizonyos félelmekkel, amelyek keresik és meg is találják a közös nevezőt, s nekem meg kell írnom a dolgot. Ha most valaki megrendelne egy színdarabot vagy egy gyerekkönyvet, szóba sem állok vele. a megrendeléseket mindig figyelmen kívül hagytam, mert úgy vélem, a könyvet, amelyet írok, mint teszem azt most is, mielőbb be kell fejeznem, és vigyáznom kell magamra, nehogy meghaljak. Mert a dolgot csak én tudom megírni, s csak énelőttem lebeg; amit pedig megírtam, egyáltalán nem érdekel többé. Vagyis én csak - és ez tulajdonképpen fényűzés -. én csak magammal foglalkozom, érti? Csak a saját problémáimmal, de ezek a problémák voltaképpen általánosak. Én vagyok a közös nevezőre hozó. Vigyázat, én sose mondtam, hogy író volnék, én mindig fölírónak mondtam magam. A szép történetek zömét idegenektől hallom. Úgyhogy én csak gyűjtögetek, ahogy Božena Nčmcová gyűjtötte a meséit, s addig gyűjtöm a fejemben a történetek sorozatát, míg egész csillár lesz az üveggyöngyökből. Mikor aztán beáll a túlnyomás és azzal fenyeget, hogy szétpattan a fejem, kénytelen vagyok odaülni az írógéphez. S ahogy az ember belélegzik és kilélegzik. egyszerűen a légzés rendszerében írok, amíg ki nem ömlenek belőlem a képek, amelyek nyugtalanítottak, amelyek úgy lökdösték egymást, mint a kölykök a homokozóban, s én újból üres vagyok, és újból árad belém a tartalom. SZIGETI: Van családja? HRABAL: Van feleségem, gyermekem nincs. Talán ezért sem írok a gyerekek részére. Ha volnának, talán nekik is írtam volna valamit például. Csakhogy az is tény, hogy ha gyermekeim volnának, ugyan hol lennék az írással? Biztosan a gyermekeimmel törődnék, az írás pedig eszembe se jutna, mert számomra a család és a gyermek minden másnál többet jelent. De ha nincs az embernek gye-
