Irodalmi Szemle, 1990

1990/7 - Gál Sándor: Alagír (dokumentumösszeállítás)

Alagír Azok a hosszú éjszakák, azok a mindent elfedők, azok a mindent bújtatok, s a nappali erdők sűrűi és a csodák... Eldöntöttem, hogy negyvenedik születésnapomon indulok el haza. Vagyis má­jus tizenkettedikén. Arra gondoltam, hogy ha meg kell halnom, hát szabadon, szabad emberként érjen a halál, ne a föld gyomrában, vagy valamelyik láger priccsén. Elhatározásomban az sem ingatott meg, hogy tudtam, miként büntetik meg azokat, akik megszöktek, s akiket elfogtak és visszavittek a táborba. Aki közülük túlélte a kínzásokat, az is nyomorék lett élete végéig. De akkor engem már ez sem riasztott vissza. Haza akartam jutni midenáron... Haza, otthon - az erdő megtelt fehérséggel, növekvő reménnyel; ahány lépés, annyi közelítő pillanat: miként a szívdobbanás két lélegzetvétel között... 1947 tavaszán hír jött. hogy megyünk haza. Végtelen öröm járt át a hírre. Hát mégsem pusztulok el, mégsem kell szöknöm - hazajutok épen, egészségesen. A kolhoz elnöke megköszönte a munkámat, s azt kérdezte: nem volna-e ked­vem maradni, mert ő nem hiszi, hogy haza engednek bennünket. Nem hittem neki. Pedig igaza lett. Nem haza vittek, hanem vissza Alagírba. A falumbeliek nem ismertek rám, mert akkor én nyolcvan kilót nyomtam. Néhány nappal ké­sőbb a Dnyeper partján lévő zaporozsnyei fogolytáborba szállítottak. Minden elölről kezdődött... Nincs menekvés, a szabadság csak szó, elgurul, mint a kő, s marad a kín, az éhezés, marad a gyötrelmes napok sora. Mi végre hát az életünk? Kőbánya a Dnyeper partján... A lágerparancsnok Suk Miklós, temesvári szász; kegyetlen, embertelen parancsnok. Mindig azt üvöltötte: „Majd nyírod a ka­nyart a Dnyeper partján...“ A Dnyeper partján volt a fogolytemető. Hát nem! Ezt nem! Amit az erdőszéli zcmljankában eldöntöttem, végbe kell vinnem, amíg van erőm. amíg a kőbánya és a lágerkoszt tönkre nem tesz... Szereztem egy csó­nakot, s a negyvenedik születésnapom éjszakáján áteveztem a nagy folyó nyuga­ti partjára... Es gyalogoltam végtelen éjszakákon át napnyugat felé. Felkapasz­kodtam döcögő tehervonatokra, ettem akácvirágot, ettem disznóparajt... Átju­tottam a Bug folyón... Nappal aludtam, s éjszaka mentem... Hogy kerestek-é a lágerben? Nem tudom... Csak azt tudtam, ha elfognak, nincs kegyelem. Azok a nappali rettegések, s azok a végtelen éjszakák,

Next

/
Oldalképek
Tartalom