Irodalmi Szemle, 1990

1990/7 - Antanas Venclova: Halál Lisszabonban (elbeszélés)

Antanas Venclova Kordelija elhagyta a szállodát. A téren márványangyalkás szökőkút körül már gépkocsik futkostak, egymás mellett szorongtak az autóbuszok, amelyek oldal­falán az üveg alatt érthetetlen reklámok tarkállottak. Át kellett vágnia a téren, és pár lépést mennie a körúton, onnan már látható volt a reggeli fényben ragyo­gó kikötő. Az óceán felől hűvösség áradt, bár érződött, hogy még ebben a korai órában is melegít az aszfalt. Kétségtelenül, a városban ma is forróság lesz, és nedves, fülledt levegő. Kordelija a járdán a tér széléig ment, várt, míg az autók megállnak, és a szaporodó tömeggel átment a túlsó oldalra. Rövidesen a kikötői térbe torkolló, pálmákkal szegélyezett sétányon találta magát, ahonnan jól lehe­tett látni a hajókat, a motorcsónakokat és a széles vizen lebegő vitorlákat. A távolban a Camoens horgonyzott - a fehér, hatalmas, vörös kéményű transzatlanti óceánjáró. A hajólépcsőt már leengedték, s a partról fölfelé ka­paszkodtak a férfiak, nők, gyermekes családok. A kötélhágcsó végén fehér, ele­gáns egyenruhában hivatalnokok álltak, ellenőrizték az útleveleket. Kordelija tévedésből majdnem a férje útlevelét adta oda az ellenőrnek. Szerencsére senki sem vette észre tévedését, az üvegablak mögött ülő alkalmazott gyorsan bepe­csételte útlevelébe a vízumot, és ő máris a hajófedélzeten találta magát. A gyüle­kező utasok némelyike szabadon és fesztelenül járkált, mintha a hajózás semmi újdonságot nem jelentene számára, mások úgy néztek körül, mintha valamit ke­resnének, megint mások pedig lementek a hajófülkéjükbe. Kordelija a hajó túl­só oldala felé fordult, ahol a kémény árnyékában sokkal hűvösebb volt, és a fo­lyó vizét nézte, mely a hajók között csillogott, a messzeségbe veszőn összeolvad­va az óceánnal. A hajók fölött madarak röpködtek - sirályok és albatroszok. Aztán Kordelija érezte, hogy a hajó meglódul, s elrugaszkodik a parttól. Igen, semmi kétség. Újra elindult a tágas fedélzeten, átment a teniszpályán, elsétált az úszómedence mellett, s a hajó túlsó oldalához érve látta, hogy a partról a kísé­rők sokasága integet az elutazóknak. Kinyitotta kézitáskáját, kis tükörben meg­nézte az arcát, és arra gondolt, hajófülkét kell cserélnie. Miképp magyarázza meg, hogy a kétszemélyes helyett egyszemélyes fülkét szeretne? Semmiség! Száz okot is könnyű találni: barátnője, akivel utaznia kellett volna, váratlanul nem je­lent meg - tudják, milyen nehéz most Európában egyik országból a másikba utazni; azt is lehet mondani, hogy férjét az utolsó pillanatban visszatartották az ügyei. A hajó távolodott, és vele együtt Kordelijától is egyre messzebb került az a bi­zonyos nagy, félelmes, kellemetlen valami, amit mindenáron el kell felednie. Igen, Kordelija tudta, nincs más kiút - a múltból sok mindent el kell felednie, elszakítania önmagától, mint ahogy most elszakadt ez a part a házakkal, pál­mákkal, emberekkel, gépkocsikkal, kikötőhelyekkel és vele, a megboldogulttal, a holttesttel, vagy hogy is kell nevezni... Milyen jó, hogy a szobából kijőve nem nézett rá még egyszer. Kétségtelen, szörnyű volt. A látomás nagyon sokáig fogja kísérteni. Aztán Kordelija lement a lépcsőkön és megkereste a maga fülkéjét. Szeren­csére a fehér ruhás szolga tudott németül, és Kordelija megmagyarázta neki, hogy a férjét visszatartották az ügyei, és egyszemélyes fülkére lenne szüksége. A szolga mégis arra kérte, foglalja el a neki fenntartottat, míg a hajóparancs­nokság nem talál másikat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom