Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Antanas Venclova: Halál Lisszabonban (elbeszélés)
Halál Lisszabonban városban, ahol korábban sohasem jártak. Európában akkor nagy nyugtalanság uralkodott. Igazi gondot jelentett egyik országból a másikba utazni. És ha lehetett is tenni valamit, azt csak kemény valutával, dollárral, vagy arannyal lehetett. Beleborzongott a gondolatba, hogy ő, a komoly férfi, akit egykor tisztelettel öveztek mind otthon, mind külföldön, most alig tudta, hogy valójában kicsoda, mialatt a képviseletek és konzulátusok ajtóit nyitogatta, hogy bizonyítsa... Nem, persze, nem azt, hogy ő hazátlan ember. Az senkit sem érdekelt. Nem, amíg sikerült bebizonyítani, hogy helye van ebben az államban, ahol a bankokban van a pénze, ahol ő senkinek sem okoz gondot, ellenben... ... A zenekar újra ismeretlen, buja dallamot játszott, s kerengtek a táncterem falai, a lámpák, a dobogó - a zöld nadrágos és fehér kabátos zenészekkel együtt. A közönség gyanúsnak tűnt Fabijonas szemében, mintha a város összes csalója ide gyűlt volna, s akik tudnak valamit, amit ő nem is sejt... Odakünn pedig a sétány, karcsú pálmákkal beültetve, susogó koronával, a Tajo folyó partján, mely megvillan a kikötőn túl, ahol a Camoens hajó várakozik. Már tegnap berakodtak a hajóba, mindent gondosan megszerveztek, itt egyetlen bőrönd, egyetlen takaró, párna vagy fésű sem tűnhet el. A nyugták kiállítva, ott lapulnak a pénztárcájában, az ő meg a felesége útlevele mellett, amelyekbe végül is belekerültek az utolsó szükséges vízumok. Mit mondjon az ember, nehéz elhagyni Európa partjait, annak legnyugatibb városát, és a túlsó oldalra menni. Ott jó dolguk kell majd hogy legyen Kordelijá- val - hiszen az ott élő honfitársai nem emigránsok, hanem litvániai parasztok, akiket a válság nyomására a végrehajtók elkergettek, s tömegesen özönlöttek abba az országba. Ma már ennyi és ennyi van belőlük. Azt hallotta, hol jól, hol rosszul megy a soruk. Ez érthető, hiszen többségük pénz, ismerősök és pártfogók nélkül került az idegen országba... Talán úgy alakul, hogy a fazendához a szükséges munkaerőt a honfitársaiból toborozhatja össze, szívesen mennek hozzá. Úgy van, úgy, mindnyájan litvánok vagyunk, és jólesik a gazdáktól az anyanyelvet hallani... Kordelijának tetszett a Camoens. A kikötőben vesztegelt, hatalmas volt és fehér, a kéménye pedig piros. A tengerészek fürgén dolgoztak a fedélzetén. Kordelija férjéhez simulva állt a parton, a hajót nézte és beszélt:-Tudod, darling, engem úgy érdekel... Hisz rendkívüli út vár reánk... Én úgy imádok utazni! Emlékszel, amikor az esküvő után... Berlin, Párizs... Ó, hogy szerettem az utazást, az új tájakat, az új embereket!- De hisz mi emigránsok vagyunk - mondta komoran Fabijonas Gliauda. Hozzá akarta még tenni: „hontalanok“, de ettől a szótól úgy elszomorodott, hogy inkább elhallgatott.- De te gazdag vagy, darling. Igen, szörnyen gazdag... Hisz úgy megyünk oda, mint haza... Nem, lehet, rosszul mondtam, nem haza, hanem vendégségbe... Fabijonas szánalmasan mosolygott, Kordelija arcára nézett, és ezt gondolta: „Hát igazán nem érti, hogy lényegében minden megváltozott, és nem vendégségbe megyünk, hanem emigrációba, ez annyira távol van egymástól, mint a föld meg az ég...“ ... Eljön a reggel, újra megmozdul ez az ismeretlen déli város, megtelik a le
