Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Antanas Venclova: Halál Lisszabonban (elbeszélés)
Antanas Venclova vegő narancsillattal, pálmák susogásával. A csillogó autók ezrei újra elözönlik az Avenida da Liberdadét a gazdag üzletek tükrös kirakatai közelében, nyílni fognak a virágok VII. Eduárd parkjában, mely esténként megtelik a suhogó szökőkutak körül sétáló déli szépségekkel. A nyitott erkélyen át az utcáról be- szürelmő világosságnál karórájára pillantott, s megállapította, hogy két óra múlva a kikötőben kell lenniük. Persze, van idő, már a hajón reggeliznek, de mégis jobb lesz rögtön, minden várakozás nélkül felkelni, felöltözni, rendbe szedni magukat. Fabijonas óvatosan lépett le az egész szobát beborító puha szőnyegre, és óvatosan, nehogy fölébressze Kordeliját, a fürdőszobába indult. A fürdő küszöbét átlépve felkattintotta a tükör mellett lévő villanykapcsolót, s a tükörben megpillantva arcát, megijedt. Ismeretlen arc nézett rá. Vajon ez ő? Hát ennyire megváltozott az utóbbi hónapok során, mialatt országból országba, városból városba, szállodából szállodába menekült? Rendesen étkezett, tűrhetően érezte magát, mégis a mindennapi izgalmak, gondok megviselték. A bizonytalan, rendkívüli helyzet, amelyből csak egy kiút van - az ismeretlen holnap, újra tele gonddal, fáradozással, bánattal, izgalommal, igen, mindez megtörte őt;.. Lehajolt, hogy kinyissa a fürdő csapját, de ember fölötti fájdalom szorította össze újra a szívét. Fabijonas arra gondolt, mielőbb a nyelve alá kell tennie egy tablettát - biztosan elmúlik a fájdalom, mint ahogy eddig is így történt. Sajnos, nem volt nála az orvosság - az ágy melletti kisasztalon hagyta. Mit sem törődve a nem csillapodó fájdalommal, mely makacs erővel szorította össze melle egész bal oldalát és a vállcsontjai is mintha hirtelen széthúzódtak volna, elindult a hálószoba felé, de ereje hirtelen elhagyta, hangosan felsóhajtott, vagy talán kiáltott... Valahol szólt a zene, kerengtek a falak, ablakok, ajtók, táncoltak a tányérok, a karcsú poharak, a fölfelé nyúló egzotikus virágok kelyheihez hasonlító poharak, igen, karcsúak és hosszúak, karcsúak és hosszúak (tegnap sokáig sétált Kordelijával a botanikus kertben), a hamiskártyások egymásra kacsintottak, valamit súgtak egymás fülébe, mintha aljas, utálatos, becstelen, ocsmány üzérkedésről egyezkedtek volna... Fabijonas Gliauda még néhányat lépett előre, kitapogatta az ágy szélét, és lerogyott rá, ezt gondolván: „Most jobb lesz, most jobb lesz, most biztosan jobb lesz..." Amint Kordelija fölriadt, azonnal megérezte, hogy Fabijonas haldoklik. Fölkapta a fejét, s a férfi sápadt, verejtékben úszó arcára pillantott. Rázni kezdte a férje testét, s valami ismeretlen okból öklével verte a mellét. Fabijonas még szuszogott, nehezen, szaggatottan, görcsösen kapkodva a levegőt. Kordelija leugrott az ágyról, és nem tudván, mihez kezdjen, poharat ragadott, a csapból vizet engedett, és próbálta megitatni a beteget. Fabijanos a hátán feküdt, rémülettel és kimondhatatlan fájdalommal teli, tágra nyitott szemmel. Kordelija megfogta a férje kezét, s a fülét a mellére szorította. Érezte, a pulzusa megállt, s a szíve sem vert többé. Mindenekelőtt az jutott Kordelija eszébe, hogy csenget a szobalánynak, hívjon orvost. Tudta, hogy a szobalány beszél németül. Persze, könnyen megmagyarázna neki mindent. Még mindig nem bírt hinni a történtekben. Talán tízszer is visszatért az ágyhoz, és bámulta a halottat. Hát mindennek vége? Mi lesz ezután? A hajó a kikötőben áll, és várja a jelt az indulásra. Szerencsére Kordelija okos és józan fejében a legjobb, a leghelyesebb megoldást sugalló gondolatok
