Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Hodossy Gyula: Az elefánt sokáig haldoklik (Beszélgetés Balla D. Károllyal)
Az elefánt sokáig haldoklik Beszélgetés Balia D. Károly költővel, a Hatodik Síp című folyóirat főszerkesztőjével- Tavaly beindítottátok a Hatodik Síp című folyóiratot, amely a kárpátaljai magyarság első irodalmi lapja. A mai kárpátaljai normalizációs folyamatban van-e létjogosultsága ennek a vállalkozásnak? • Szerintem egy folyóirat vagy egy irodalmi folyamat létjogosultságát leginkább az határozza meg, hogy van-e igény rá, egyrészt az olvasók, másrészt az alkotók részéről. A mi folyóiratunk esetében ez az igény mindkét részről megvan. Erre több bizonyítékunk is van. Egyik az, hogy elég régi tökrevése a kárpátaljai magyar íróknak egy önálló irodalmi orgánum létrehozása. Több ilyen kísérletünk volt. Az egyik egy politikai napilapnak a melléklete lett, amely már csak jellegénél fogva sem tölthette be az irodalmi folyóirat szervező funkcióját. A másikból egy egyéves almanach lett, amely pedig periodicitása révén nem alkalmas arra, hogy az irodalmi folyamatot felmutassa, mozgásban tartsa. Az olvasók részéről ugyanilyen régen felmerült ez az igény. író-olvasó találkozókon, levelekben, dedikálások során számtalanszor felvetődik a kérdés: hogy van az, hogy Magyarországon nemcsak minden megyének, hanem városnak is van különböző kulturális kiadványa, mi pedig Kárpátalján ötödfél évtized alatt nem tudtunk egy irodalmi folyóiratot létrehozni? Az igények megfogalmazásával egybe kellett esnie egyfajta politikai olvadásnak, demokratizálódásnak ahhoz, hogy ezeket a jogos kívánságokat most már intézményesen tudjuk kielégíteni. Az igényesebb olvasók és a komolyabb fórumra vágyó kárpátaljai írók részéről megfogalmazott igény akkor vált komollyá, amikor a politikai változások lehetővé tették egy olyan terv, elképzelés megvalósulását, amely első percre lehetetlennek, abszurdnak tűnt, de a folyóirat megvalósulása mégsem volt teljesen illuzórikus. A mi elképzelésünk az volt, hogy a kárpátaljai irodalom fórumát, folyóiratunkat Magyarországon, Budapesten kell kiadni. Épp egy éve annak, hogy az első puhatolózó leveleim megszülettek, amelyeket különböző magyarországi kiadóknak, szakembereknek és befolyásos személyiségeknek küldtünk el. Legtöbb helyről nemleges válasz érkezett, néhány helyről pedig vállveregető, megnyugtató szavak jöttek, hogy „biztos lesz rá alkalom, mi sajnos pillanatnyilag nem tudjuk vállalni“ stb. Végül is volt a levelek közt vigasztaló is. Különösen az egyik, amelyet a Mandátum Kiadó felelős szerkesztőjétől kaptam, aki ígéretet tett arra, hogy amennyiben közös erővel az ehhez szükséges pénzt, tőkét, támogatást meg tudjuk szerezni, akkor ők minimális kiadói költségekkel megpróbálják ezt a folyóiratot kiadni. Következő lépésként „külföldi“, magyarországi pénzintézményekhez, társadalmi szervezetekhez folyamodtunk. A folyamodványokban részletesen leírtuk, mit akarunk és miért. Természetesen a válaszok többsége itt is elutasító volt, azonban volt néhány intézmény, amely nem zárkózott el az elől, hogy a mi elképzeléseinket támogassa. így például a Magyar Hitelbank Művészeti Alapítványa, a Magyarok Világszövetsége, az Irat Alapítvány és még néhány szervezet kisebb támogatással beszállt. Mire az első támogatás is megérkezett, mire a lapunkat hivatalosan bejegyezte a Mandátum Kiadó és engedélyezte a lapkiadást, addigra az első folyóiratszám kézirata már rég kész volt és azonnal mehetett a nyomdába. A szerkesztés technikájáról talán annyit, hogy Kárpátalján szerkesztjük,,
