Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Simon Attila: A személyiségelvesztés balladája (Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány)
A személyiségelvesztés balladája díszletmunkásként. És mindezt csak azért, hogy bemaszatoljam magam a világgal és az emberekkel, s néha átéljem azt a megrendítő élményt, hogy az emberi lélek mélyén megpillantottam a gyönyört. Azóta szeretem azokat az embereket, akik fölött pálcát törnek) akik miatt mossák a kezüket... Hiszen közülük némelyek egy-egy pillanat vagy esemény hatására egyszerre csak feltépték ingüket, megmutatták szívük, és akkor döbbenten láttam, hogy gyémánttal van szívükbe vésve az, amiről a filozófusok beszélnek.“2 Hrabal tehát jó ismerője az életnek, de érzékeny orvos is, aki szeretettel és együttérzéssel gyógyít. Hőseinek problémáit meglepő összefüggésekbe tudja állítani. Erről tanúskodik az 1980-ban megjelent Költészet klubjai című kötete, amely két egymástól jól elkülöníthető, de egymással azonos szellemiségű elbeszélést tartalmaz: A gyöngéd barbár és a Túlságosan zajos magány című írásokat. Sokak szerint ez az utóbbi mű az író életművének legszínvonalasabb alkotása, a hrabali szellemiség mintegy szentenciaszerű megfogalmazása. Az életrajzi ihletésű elbeszélés főhőse Hanta, egy öreg hulladékpapír-bálázó, aki tele van nagy és szép gondolatokkal. Haňta rendkívül művelt: „... mert mi, öreg bálázók mind akaratunk ellenére lettünk műveltek, akaratunk ellenére volt otthon szép könyvtárunk a begyűjtésből elhordott könyvekből, és mindegyikünk abban a hiú reményben olvasta ezeket a könyveket, hogy egyszer valami olyanra bukkan bennük, ami minőségileg is megváltoztatja.“3 Az öreg bálázó, aki Goethét, Nitzschét, Kantot olvasva a klasszikus műveltség ideáljában él, megdöbbenve áll a tény előtt, hogy a klasszikus műveltségnek a görög filozófusoktól a német gondolkodókon át korunkig ívelő fonala napjainkban megszakad, elveszik a modern kor tömegkonformizmusában. Nem tudja elviselni, hogy keze munkája nyomán a hidraulikus présben értékes könyvek semmisülnek meg, és ő ezt az áradatot megállítani nem tudja. Úgy bálázza a könyveket, mintha az európai kultúrát bálázná. Pincéjének magányát - ami egyben e magas kultúrájú egyén magányát is jelképezi - a prés dübörgése teszi hangossá. Munkája közben úgy érzi, mintha a présben a klasszikus gondolkodók koponyáit őrölné, annak tudatában, hogy: „Az ég nem emberséges, és a gondolkodó ember bizony szintén nem az.“4 Megdöbbenti az őt körülvevő társadalom szellemi kincsek utáni közömbössége. Elítéli azonban azt a számító gazemberséget is, amikor a háború után a Porosz Királyi Könyvtár hadizsákmánynak nyilvánított bőrkötéses remekeit nyitott tehervagonokban szállítják kelet felé, vagy amikor az állam a kastélyokból származó értékes könyveket kilónként egy deviza koronáért adja el Svájcnak és Ausztriának, s a Leonardo da Vinci szobrát céltáblaként használó, majd szétlövöldöző francia katonák tettéhez hasonlítja mindezt. Hanta maga a megtestesült műveltség, ellentétben az 1963-ban megjelent Münchausen című elbeszélés Hantájával. Ebben a korai elbeszélésben, bár élményanyaga ugyanaz, mint a Túlságosan zajos magányé, még egy felszínes, locsogó, nagyotmondó hrabali hőst találunk, aki optimizmusával felül tud emelkedni a kor ellentmondásain. A Münchausen Hantája tipikus „önvilágámító“. Az önvilágámítás egy lefordíthatatlan „hrabalizmus“, a „pábenie“ megfelelője, ami annyit jelent, hogy locsogással és monologizálással önmagunkat és a valóságot elámítva sajátos világot teremtünk ma- ‘ gunk köré. így Hrabal különc, a társadalomból kizárt figurái önmaguk káprázatában lebegve emelkednek a valóság fölé. Ezek az antihősök hátrányos helyzetükben is harsány életigenléssel, a teljesség igényével lépnek ki az élet színpadára. Hrabal hőseivel együtt vallja, hogy: „Még mindig gyönyörű az élet, ha az embernek megmarad az illúziója, hogy egy négyzetméteren is elővarázsolhat egy egész világot.“5 Ezek a hősök elvesztik tájékozódási képességüket, ezért nem tudják megkülönböztetni a komikust a tragikustól, a szennyet a csillogástól, s így mindez szétválaszthatatlan egységben jelenik meg. Ezekben a hősökben az egyetlen biztos pont az élet feltétlen, csupán önmagáért való szeretete. Nem eltorzult személyiségek azonban ők, csupán kirekesztettségüket próbálják játékkal és meséléssel kompenzálni, mert hisznek az életerő csodás hatalmában. Az életnek csak egy kis szeletjét érzékelik, csak annyit, amennyi közvetlenül befolyásolja életüket. A Túlságosan zajos magány Haňtája ezzel szemben műveltsége miatt az élet általános
