Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Simon Attila: A személyiségelvesztés balladája (Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány)
Simon Attila törvényszerűségeire keresi a választ. Számára minden dialektikus egységben jelenik meg. A kultúra mérhetetlen örömet, de még nagyobb bánatot okoz neki. A munkát szentnek tartja, s ezért nem tudja megérteni, hogyan küldhetnek zúzdába ezer és ezer olyan könyvet, amelyet senki nem olvashatott, hogyan dobálhatják futószalagra közönyösen azt a könyvet: „... amelyet meg kellett valakinek írnia, valakinek meg kellett szerkesztenie, valakinek ki kellett szednie, valakinek meg kellett csinálnia a korrektúrát, valakinek újra kellett szedni ... valakinek döntenie kellett a könyvről, hogy nem olvasásra való. és valakinek el kellett veszejtenie a könyvet, és utasítást kellett adnia, hogy zúzdába vele ...“6 Hrabal tehát olyan értékek mellett száll síkra, mint a mű becsülete, az alkotói szabadság, vagyis az embernek ember általi megbecsülése. Hanta számára a munka az önmegvalósítás legfontosabb eleme. Ha a könyvek bezúzását megállítani nem is tudja, igyekszik minden bálába egy értékes könyvet helyezni, átadva így a könyv szellemiségét. Kínszenvedés ez számára, mert úgy érzi, minden egyes bálára rá kell nyomnia a saját egyéniségének bélyegét. így minden keze alól kikerülő papírbála más: az egyiket Rembrandt-, a másikat Mo- net-reprodukcióival díszíti, az egyik bála szívében egy Hüperion, a másikéban egy Faust fekszik. Haňtát az a mérhetetlen tudás, amelynek birtokában van, nyomasztja. Ez elől menekül a kocsmák homályába, egyik korsó sört a másik után lehajtva, s ezért nem tud még otthon sem nyugodtan aludni, hiszen az ágya fölött baldachinként könyvek tornya van felhalmozva, amely: „mintegy húszmázsás lidércnyomás“ ül az álmán. Önmagával megha- sonlott ember ő. mint azok az egyetemi végzettségű barátai, akik fűtőként vagy csatorna- tisztítóként dolgoznak, miközben magukban Homérosz és Schiller idézeteket mormolnak. Két világ ütközik össze tehát a műben: a klasszikus műveltség és a modern kor automatizmusa. Ezt a harcot, az eszmék harcát, amely a dialektika törvényei szerint végigkíséri az emberiség történetét, a csatornákban folyó patkányháború jelképezi a műben. Mikor a főnöke bejelenti, hogy áthelyezték, és ezentúl tiszta papírt fog bálázni. Hanta összeomlik: „... hirtelen testben és lélekben rádöbbentem, hogy már sosem leszek képes alkalmazkodni, hogy ugyanabban a helyzetben vagyok, mint annak a néhány kolostornak a szerzetesei, akik, amikor megtudták, hogy Kopernikusz más kozmikus törvényeket fedezett fel, mint amik eddig érvényben voltak, hogy a Föld nem a világmindenség közepe, hanem fordítva, hát ezek a barátok tömegesen öngyilkosságba menekültek, mert nem tudtak más világot elképzelni, mint amelyben és amely által addig éltek.“7 Úgy érzi, képtelen alkalmazkodni az új körülményekhez. Ne értsük félre. Hrabal nem a régi munkamódszereket védi a modern automatizált rendszerrel szemben, és nem ítéli el a modern társadalmat, csupán a főhős alkalmazkodási képtelenségét emeli ki, s közben rámutat az elgépiesedett világ sivár emberi kapcsolataira. Hanta a régi világ szülötte, aki értékrendjével nem tud beilleszkedni a kultúrapusztító szocializmus körülményei közé. Az író természetesnek, a változás velejárójának tartja, hogy az nem jár áldozatok, szellemi és anyagi értékek pusztulása nélkül. A világot egy kettétörött deszkának látja, amelyben a törés helyén keL letkezett szálkák az emberi szívekbe és agyakba is behatolnak: „És miként minden új kotf- szak felszámol mindent, amivel kifejezte magát és ami által élt az előző korszak, egészen logikus, hogy közben becses és ritka könyvek is elpusztulnak, és én, mint korom gyermeke, tetszik vagy nem tetszik nekem, tanúságot teszek azzal a kettétört deszkával, és valóban nem vagyok semmi több, mint egy gyöngénd és érzékeny hentes.“8 Haňta; ez a modern alkoholista Don Quijote, aki eddig hol Jézus ifjonti hevével, hol pedig Lao-ce bölcs nyugalmával, de mindenkor e két személyiségben megtestesült mély humánummal viselte a személyiségét ért csapásokat, most feladja a harcot, mert számára az őt körülvevő világ egy hatalmas préssé alakult át, amely ellenállhatatlan erővel pusztítja el Prágát és az európai kultúrát. Az alkalmazkodás, a környezetbe való beleszürkülés helyett- ami számára a bukást jelentené -, ő a felemelkedést: a méltóságteljes halált választja. Meglepő befejezése ez az elbeszélésnek, hiszen Hrabal eddigi hősei éppen a már említett „önmegvalósító“ képességük révén mindig felül tudtak emelkedni a személyüket és sze-