Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Tőzsér Árpád: Az „impedimentum" elhagyása (esszé)
Tőzsér Árpád ságot olyan történelmi alaptények cáfolják, mint a világháború vége, a határok megváltozása, radikális rendszerforduló, fél milliónál több magyar visszakerülése a csehszlovák állam keretébe, majd egy el nem hanyagolható számú kárpátaljai töredék leválása, végül pedig egy olyan megrázó, addig példa nélküli s a nemzetiségi lét és tudat alakulására máig is kedvezőtlenül ható tény, mint a magyar nemzeti kisebbség fölszámolására - szétszórására, kitelepítésére, cseréjére, kitoloncolására és beolvasztására - tett intenzív kísérletsorozat.“ Koncsol tehát a periodizáció kérdésében is kizárólagosan a történetiség elvére hagyatkozik. 1945 történelmi korforduló, az 1957-es „őszi versek“ és a „Nyolcak“ 1958-as antológiája mögött ott van 1956 történelme vízválasztója, s az 1970-ben megjelenő Egyszemű éjszaka sem egészen függetleníthető a párizsi 68-tól s az 1968-69-es csehszlovákiai eseményektől. Ezzel szemben nekünk tudnunk kell: Az újabb irodalomtörténetek az irodalomtörténeti periódus tartalmának az irodalmi irányzatot tekintik, ez pedig nem mindig, illetve csak ritkán esik egybe az egyes történelmi korszakokkal. Például a romantika vagy a realizmus periódusát nehezen tudnánk történelmi korszakok határai közé szorítani. (A magyar irodalomban a múlt század negyvenes, ötvenes, hatvanas, hetvenes éveiben e két irányzat egyenesen egy időben, egymás mellett élt, virágzott.) Ennek az eltolódásnak több oka is van. A legfontosabb az, hogy a tudatformák jóval lassabban változnak, mint az őket létrehozó társadalmi-gazdasági alap; sőt a kulturális felépítmény - vitathatatlan függősége ellenére is - rendelkezik bizonyos auto- nomitással. (Az irodalom fejlettségét például nagymértébken befolyásolja a nyelv fejlettsége, a hagyományok továbbélése stb.) Ezek persze meglehetősen ismert dolgok, de éppen ezért nem állíthatjuk, hogy a negy- venes-ötvenes évek „szocialista realista“ irányzatú szlovákiai magyar irodalmában 1945 korszakhatár. A „szocialista“ történeti szakasz a legtöbb közép-európai országban (így nálunk is) nem 1945-ben, hanem csak 1948 táján kezdődött. Ennek megfelelően például a magyarországi magyar irodalomban az 1945-től 1948-ig terjedő szakaszt (az ún. Újhold periódust) nem is számítják be a szocialista realizmus korszakába. A szlovákiai magyar irodalomból természetesen hiányzik az „Újholdnak“ megfelelő „realista-avantgárd“ szakasz, az 1945 és 1948 között írt s Koncsol által említett Győry-, Szabó Béla-, Rácz-, Csontos- és Gyurcsó-versek, valamint Fábry Zoltán A vádlott megszólal című apológiája semmiképpen sem hozható összefüggésbe az Új Szó műhelyténykedésével kezdődő szlovákiai magyar Írásbeliséggel. Ezek a versek s Fábry erős pátoszú prózája - szerencséjükre - sokkal inkább utalnak vissza az első köztársaság s a Szlovák Állam magyar irodalmának expresszionizmusára. „valóság“-szempontúságára s antifasizmusára, mintsem előre, az 1948-cal kezdődő erősen tételes szocialista realizmusra. A „másodvirágzás“ irodalma ilyenféleképpen tehát valóban 1948-ig tart, a „harmadvirágzás“ pedig azzal a tételeket, „szemléletet“ illusztráló irodalommal kezdődik, amely éppen tételességénél fogva még nem is egészen irodalom. A „harmadvirágzás“ második szakaszának kezdetét Koncsol 1957-re, illetve 1958-ra teszi. S ezzel tényszerűen tulajdonképpen egyet is érthetünk. A korszakhatárt persze nem valamiféle „leépülés“, hanem éppen az „épülés“ kezdetének tartjuk. A költészetünket korábban meghatározó ideológiai és irodalompolitikai tételek a XX. pártkongresszust követő szemléleti átrendeződés következtében elvesztik meghatározó erejüket, a „tétel" mellett egyre nagyobb szerephez jut a kifejezés, a kép. Emlékezzünk csak vissza, akkoriban milyen gyakori vitatémánk volt a gondolat és kép viszonya, a metafora. S nemcsak vitatkoztunk a képről: verseinkben is egyeduralkodóvá akartuk azt tenni. Húsz-egynéhány év távlatából persze ma könnyű kimutatni: sikerünk csak fél siker volt. Amennyivel vehemensebb, takaratlanabb volt a mi korábbi sematizmusunk (például) a jugoszláviainál, annyival vehemensebb, indulatosabb volt a szembefordulásunk vele. S a radikális szembefordulás hevében sokszor tévesztettünk arányt: még a mi verseinkben is túl nagy szerep jutott a té
