Irodalmi Szemle, 1990

1990/6 - Tőzsér Árpád: Az „impedimentum" elhagyása (esszé)

Az „impedimentum“ elhagyása

telnek, ezúttal persze már többnyire a szembenállás tételének. De a dolgok esztétikai eredményességén az ilyenfajta szembenállás mit sem változtatott: esztétikai szempontból az ellentétel is tétel. - S nem szabad megfeledkeznünk arról sem, amit fentebb a kulturális felépítmény autonomitásáról mondtunk: hiába születtek meg nálunk is a külső feltételek mondjuk a jugoszláviaihoz hasonló stílusforradalomhoz, ha hiányoztak a belső feltételek: nevezetesen a felszabadító hagyomány s az a hajlékonyabb nyelv, amely nem akadályozza, hanem egyenesen inspirálja a műalkotás belső törvényeinek a tudatosítását, a kísérletezést. A jugoszláviai avantgárd törekvéseket akkor még nem ismertük, nem ismerhettük, a magyarországi Tűztánc gárdája pedig éppen olyan felemás módon fordult szembe a sematizmussal, mint mi. A legképlékenyebb, leginkább felszabadító nyelvet még az ún. népi szürrealisták, Juhász Ferenc és Nagy László kínálták, s néhányan (Cselényi, Zs. Nagy és jómagam) nem is késlekedtünk e nyelvet kiaknázni, de amit már akkor is sejtettünk, az később beigazolódott: e késő-szürrealizmus inkább csak betetőzése volt egy fejlődésvonalnak (a Vörösmartyval kezdődőnek), mintsem kezdete valami újnak.

Mindenesetre a harmadvirágzás költészetének e második szakasza már esztétikai értelemben is harc: harc a formával a kifejezésért és önkifejezésért. E szakasz hangadó költői a „jelenséget fogalommá, és a fogalmat képpé változtatják“ (Goethe), s e változtatás közben már legalább részben „képességeiknek valamiféle kibontakoztatásában, a külvilág elemberiesítésében... önmagukhoz szabásában gyönyörködnek“ (Tamás Attila).

Ez a szakasz Koncsol László szerint 1970-ig, tehát az Egyszemű éjszaka című antológia költőinek felléptéig tart. A költészet „lényegi funkciójának“ szempontjából nézve ez a korszakhatár is meglehetősen és több szempontból is problematikusnak tűnik.

Először is: az Egyszemű éjszaka című antológia a nem várt nagy visszhang ellenére sem tartalmaz olyan szuverén alkotásokat, amelyek az elmúlt húsz év távlatából is hatnának, maradandó értéknek bizonyulnának. Az idő csak az antológia által képviselt irányt, a kísérletezés szabadságának az igényét és jogát igazolta, magukat a verseket nemigen. Ez a helyzet persze mérhető volt már azon a vitán is, amely az antológia megjelenését követte (sőt részben megelőzte), s az antológia ürügyén ugyan, de nem az antológiába foglalt versekről szólt.

Másodszor: az antológiának nem ad korszakkezdő érvényt a történelmi háttér, az 1968-as és 1969-es év sem, hisz az akkori események - témaként - e versekből teljességgel hiányzanak. Sőt - amint azt máshol már megírtam - akkori fiataljaink fiaskójának épp az volt fő oka, hogy a különféle kommunikációs csatornákon át beléjük áramló „világanyagot“ nem tudták történelmi és egyéni sorssá élni.

S végül harmadszor (s ez a lényegesebb): az antológiának olyan előzményei voltak, amelyek már szintén az antológia által képviselt irányban hatottak, csakhogy ezek az antológiában megjelent versekkel szemben máig ható irodalmi értéket is képviseltek. Ilyen előzmény a kassáki s forbáthi avantgárd szabadverset a sajátos új körülmények között új ízek- kel-színekkel-árnyalatokkal gazdagító és újrateremtő Zs. Nagy Lajos Tériszony (1968) című kötete (vagy legalábbis a kötet legjelentősebb darabjai), s ilyen előzménynek kell tartanunk Cselényi László szintén 1968-ban, illetve 1969-ben megjelenő Összefüggések című versciklusát (pontosabban szövegeit) is, amely ugyan Párizsban jelent meg, de elég széles körben ismertté és vitatottá vált itthon is.

Koncsol László tanulmányainak kapcsán s mintegy tanulságként ismételjük meg hát: a történetiség elvének kizárólagossága mellett a vizsgált korszaknak a szakaszolása sem végezhető el megnyugtatóan.

Balla Kálmán - érdekes módon éppen Koncsollal vitatkozva, s őt lényegében egyszerűsítéssel vádolva - költészetünk fejlődésének megértéséhez (s így a korszakoláshoz is) más szempontokat ajánl.

Az 1979-ben megjelent Jelenlét című antológiába foglalt harminc év verseit két részre különíti, s az egyiket „kollektív vagy tárgyi költészetnek“ nevezi, a másikat „alanyi költé-