Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Csáky Pál: Hetven év (Históriás ének 1980-ból)
Csáky Pál rozzant fapadokon, és hallgatták szavaikat világégésről, forradalmakról, új országokról és új jogokról. A gyerekek hallgatták, mint annak idején a mesét, és csodálattal figyelték az öregek soha ki nem alvó pipájából előbodrozó füstkarikákat. Huszonkettőben szolgálni mentek, majd mesterséget tanulni. A jó mesterember kezében kincs a szerszám, munkája aranyat ér, hallották, s valóban: a jó bognár vagy asztalos híre messzire szaladt, ők maguk pedig akkor voltak a legboldogabbak, ha rájuk ismertek munkájukról. Odakint a világban nagy volt a fölfordulás, ők földről, nagy házakról álmodoztak, már előre bútort faragtak bele. Harmincegyben katonának vitték őket, az ország szívébe. Világot láttak, s mire hazatértek a faluba, majd’ mindenki magázta őket. Gyalupadjaiknál, félig megmunkált talpfáik között tovább álmodtak, álmukban először kapott helyet népek, országok sorsa. A világ odakint újból lépett egyet, de ők ezt csak harmincnyolcban érezték meg: virágcsokros katonákat fogadtak, új arccal néztek maguk köré és zsenge politizálgatásuk is új medreket vett. Hatalmas sorsirányítójuk, a történelem azonban őrült lendületében fékét vesztette: őket is katonai átképzésre vitték, majd negyvenben visszavenni a Fejedelemség nekik ítélt részét. Amikor leszereltek és visszatértek a faluba, mindenki sokat látott, világot megtapasztalt emberként tisztelte őket. Odakint azután vihar támadt, nemzeteket tépett ronggyá, hullahegyekkel szegélyezte az utakat. A falu élte tovább évszázados életét, de nyugalmának vége szakadt; az anyák kisírt szemmel rettegték naponta a postást, várták, mint sötét végzetet, a behívót. Negyvenkettőben beteljesedett a férfiak sorsa: háborúba vitték őket. Virágcsokros regrutavonatok vonszolták őket idegen tájakra, s megbizonyosodhattak róla, hogy apáik meséi Ukrajna hidegéről, a lövészárkok tetveiről milyen kegyetlen valóság. S míg a falu a Don-kanyart gyászolta, ők Lengyelország földjét taposták, és Romániából hoztak haza sírig tartó katonabarátságot. Egy hónappal a vég előtt huszonkét kilométerre voltak otthonuktól, de soknak találták mind az időt, mind a távot. Visszamentek hát fedezéket ásni, géppuskafészket védeni, s mire valamiképp feleszméltek volna, tépett foglyokként álltak a fővárost összeroppantó gyűrűben. Újabb fejezetet éltek át apáik meséiből. Végeláthatatlan sorokban vonultak kiégett tájakra, ahová évekkel előbb még hódítókként küldték őket; megismerkedtek a szibériai, fehérorosz munkatáborok gyötrelmeivel. Akik mégis kibírták, gyalog jöttek haza, kéregetve, országokon át, s a szülötte földön - mert e szó mindig és mindenütt csak egyet jelentett - sírva álltak a mérlegre ötvenhatkilós, hátizsákos-nagykabátos önmagukkal. És boldogok voltak, hogy a gyalu- pad, a szabadságot, alkotást jelentő gyalupad megvárta őket. Az emberek végre fellélegezhettek, szerte a világon kitörő örömmel ünnepelték a békét, az éltető nyugalmat. A faluban viszont egyre több ránc mélyedt az emberek homlokán. Rájuk új vihar várt, a befagyott folyó februári jege, a földbe ásott kunyhók a határ túloldalán - s a zsigereket tépő bizonytalanság az innenső oldalon. Megint csak el kellett hagyniuk a falut: Szudétaföldről küldtek
