Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Csáky Pál: Hetven év (Históriás ének 1980-ból)
Hetven év haza pénzt és ormótlan faládákat, új nyelvet törtek és ki tudja, hányadszor, új gazda földjét szántották. Ötvenötben peckesen, módos emberekként mentek végig a falun. Tíz-tizenöt évvel fiatalabb lányok köszöntötték őket tisztelettel, s a férfiak csodálkozva fordultak meg utánuk. Másnap már a lányos ház konyhájában morzsolgatták kín- nal-kedvvel az abroszt, és a lakodalom is meglett nemsokára. A falu újonnan vásárolt házaiban újdonsült menyecskék kezdték meg a takarítást, a korán őszülő férfiak pedig szorgalmasan írták a leveleket - Csehországból. Ötvenhatban gyerekeket szültek a menyecskék, s a boldog férfiak is megfogadták, közelebb jönnek dolgozni. A faluba azonban nem jöhettek haza, a nagy házak falták a pénzt, a hatalmas hátulsó házban sorakozó, félig kész talpfák, kocsilőcsök pedig hiába várták az újkori technika csődjét. A világ újfent lépett egyet, s az öregedő, századok nevelte férfiak nem akartak vele mozdulni. Baltát, vasvillát ragadtak és belehaltak keményen bánatukba, mert meg kellett válniuk életük értelmétől, nemzedékeken át gyűjtött földjüktől, barmuktól. Idegen férfiak jöttek, bútort rámoltak ki a nagy szobából, és közös gabonafülkéket raktak a helyükbe; a nagy tűz után pedig sarat kapartak a férfiak csizmáiról, és nyomozókutyákat próbáltak meg bepréselni a kapukon. A férfiak mitugrász nyomozókat lógattak a feketén ásító kutakba, és tehetetlenségükben eget szaggatóan káromkodtak az udvar sarkában. Asszonyaik pedig a Mária-kép előtt könyörögtek hisztériás zokogással. Aztán megint megcsendesült a világ, lehiggadtak a férfiak. Szakszervezeti bi- zalmik lettek és gondos apák, gyümölcsfát meg szőlőt neveltek, s a régi tűz már csak a családi perpatvarokban izzott fel néha. Odakint ismét lépett néhányat a világ, ők azonban már egyre távolabb kerültek tőle. Nemigen értették már meg a gyerekeiket, unokáikat sem. Régi énjüket csak a kocsmaudvarban foltozgatták újra, az egykori, világot rázni vágyó kezek csupán decispoharakat Toppantottak. Gyanakodva-kétlőn néztek maguk köré, s ha beszéltek életükről - egyre ritkábban tették kifejezéseik: magyarok alatt, csehek alatt, elvitték, elvették - egyre többször késztették őket furcsa torokreszelésre. Hetvennégyben kimentek a temetőbe és kiválasztották a helyet, ahol feküdni akarnak. Azután nyugdíjba mentek, másra bízva az inak feszülését. Munkához szokott vérük azonban tovább űzte volna őket, nem tudták, mi az a tétlenkedés. Menniük azonban már nemigen volt hová: a falu újrafestette arcát, a Bangó, a Hálik, a Szügyi rét, a Bikavölgy csak bennük élt tovább. A szülői ház is, a Szögben, százszor levetette már vakolatát, megroggyant kalapfedelét hiába támasztották alá téglával, gerendával. Nyolcvanban a beázott ablakokról aláfolyó könny-eső a megszakadt életeket siratta.
