Irodalmi Szemle, 1990
1990/1 - FÓRUM - Kultúra, átalakítás és demokratizálás
illetve az autonomizdlás kérdéséhez. A feljegyzések folytatása, 1922. december 31.) Nyugtalansággal tölt el bennünket az a tény, hogy az utóbbi két évtized nemzetiségi politikáját értékelve inkább a nem teljesített óhajokat s a kulturálisoktatási intézmények megdöbbentően nagyarányú elsorvadását kell regisztrálnunk, semmint a szinten maradás, vagy ami még kívánatosabb volna: a dinamikus fejlődés, a perspektivikus nemzetiségi jövőkép tényét. 2) Szükségesnek tartjuk, hogy felhívjuk az illetékesek figyelmét arra az ellentmondásra, mely szerint a Tt. 1968/143. számú, a csehszlovák államszövetségről szóló alkotmánytörvény és a Tt. 1908/144. sz. alkotmánytörvény a nemzetiségek államalkotó szerepének elismerésében eltér egymástól. Az államszövetségi törvény említést sem tesz a nemzetiségekről. Kérjük, hogy a készülő új alkotmány oldja fel az említett ellentmondást, egységesítse az említett törvényekben leszögezett elveket, s deklarálja a nemzetek és a nemzetiségek teljes mértékű egyenjogúságát, Ide értve a nemzetiségi nyelvek egyenjogúságának elvét is. 3) A kétnyelvűség betartásával kapcsolatos elvi és gyakorlati kérdésekkel összefüggésben rá kell mutatnunk arra a mindmáig feloldatlan ellentmondásra, hogy az alkotmány törvény 3. cikkelyének c) pontja lehetővé teszi ugyan a nemzetiségi nyelvek használatát az illető nemzetiségek által lakott területen, ám az a tény, hogy a közéleti nyelvhasználatra vonatkozó, az alkotmánytörvény által előírt külön jogszabály mindmáig nem készült el, módot ad a kérdés szubjektív és voluntarista értelmezésére, a helyi hatóságok ösztönös-önkényes döntéseire. A fönt említett hiányosságnak s annak az ugyancsak megoldatlan kérdésnek a következtében, hogy a nemzeti bizottságok közigazgatási eljárását szabályozó törvény sem rendelkezik a nemzetiségi anyanyelv használatáról, a nemzetiségi nyelvek használata mind társadalmi és politikai, mind pedig gazdasági és közéleti területen háttérbe szorul, másodlagossá vagy pedig — sok esetben — megtűrtté válik. Vonatkozik ez a nemzetiségi többségű járások közigazgatási és politikai gyakorlatára is. Megjegyezve, hogy a közigazgatás kétnyelvűsége a polgári Csehszlovák Köztársaság alatt gyakorlatilag majd hogy nem teljes mértékben megvalósult, szükségesnek tartjuk az alkotmánytörvényhez kapcsolódó külön nyelvtörvény mielőbbi kidolgozását. 4) íróként, költőként, a nyelv művészeiként hangot kell adnunk annak a meggyőződésünknek, mely szerint a szocialista jogállam fogalmával összeférhetetlen az az elv és gyakorlat, amely a Belügyminisztérium, illetőleg a Tájékoztatási Hivatal által kiadott utasítások formájában — a Tt. 1968/144. sz. alkotmánytörvény elveinek ellentmondva — rendelkezik arról, hogy a közéletben, a sajtóban, a televízió és a rádió nyilvánossága előtt s a tudományos publikációkban a történelmileg és nyelvtörténetileg kialakult helységnevek anyanyelvi formájukban nem, vagy csak korlátozott mértékben, illetőleg kötelezően kétnyelvű formájukban használhatók. Megítélésünk szerint a kérdés ilyen értelmezése alapjaiban sérti meg az állampolgári és nyelvi egyenjogúság elvét; összeférhetetlen a nemzeti kultúra, a történelmi folytonosság hagyományaival és a nyelvhelyesség alapvető követelményeivel. A helységnevek anyanyelvi változatának tiltása és korlátozása — amelyen ma már a gorbacsovi Szovjetunió nemzetiségpolitikai gyakorlata is túllépeít — megítélésünk szerint olyan intézkedés, amely kimeríti a nemzetiségi anyanyelv s rajta keresztül a nemzetiség által lakott területek történelmi, településföldrajzi, etnikai „átrajzolásának” a szándékát, továbbá azoknak az adminiszt- ratív-parancsuralmi, bürokratikus intézkedéseknek az ismérveit, amelyek a nemzetiségekkel szembeni bizalmatlanságnak a jegyében jöttek lérte. Nem vitatva, hogy a helységek egységes (többségi nyelvű) megnevezése a gazdasági-társadalmi élet olyan területein, mint amilyen a postai szolgáltatás, a közlekedés, a kartográfiai információ stb. gyakorlati szempontból indokolt és mellőzhetetlen, az
