Irodalmi Szemle, 1990

1990/6 - Hajtman Béla: Vivace (novella)

Vivace

Szégyelljük egymás előtt meztelenségünket. Én benne csak az Apát látom, nem pedig anyám hű társát, bizalmasát, enyelgő kedvesét. Ő a modor.

Nem tudom felfogni a magány kínzó, lélekbe hatoló mélységeit. Hosszabb időre sosem maradtam egyedül. Nem azért, mert nem bírnám ki, sőt nyugtalanít a nyüzsgő társaság, a zsibongó emberhad, tömegiszonyom van. Még jó, hogy a feleségem megérti elvonulásaimat. Anyai nagyapám kertjébe járok megpihenni. Hétvégeken a csivitelő madarak, cirpelő tücskök, a barackfára akasztott, szélfújta, madárhessegető kolomp, a határban naponta kétszer elpöfögő motorvonat-szerelvény halk kerékkattogásának zenéje járja át érzékszerveimet. Álromantikus vagyok. Legkisebb fiamat, Ákost, ha terhére van, a feleségem kiküldi hozzám a kislakba. Vele élem át második gyermekkoromat. Nagyon fogékony, hajlamos az új dolgok befogadására. Miatta nősültem, anyja miatta jött nőül hozzám. Idősebb fiúnk, Arnold sem a vakító, túlfűtött érzelmű szerelemből fogant. Persze muszáj házasságról, érdekházasságról szó sincs. Idejében kinőttem a kamaszkori szívdobogtató, gyomorgörcs kiváltotta, tenyérizzadásos, áldozatkész „csakatiédvagyok“ szerelem érzésvilágából. Rendellenességet mutató nemi szervem megműtése miatt csak huszonkét évesen estem át a tűzkeresztségen. A szerelmi tanácsadókat bújtam páni félelmemben. Míg barátaim örömmel, vígan mesélték sikeres férfivá avattatásuk jól megfűszerezett élményeit, én arcpirító, zavarba hozott leleplezettségemben erőszakolt bugyutasággal más mederbe igyekeztem terelni az efféle beszélgetéseket. Egy avítt, vaskos fekete könyv oldotta fel feszült szorongásomat. A nemi eltévelyedések és rendellenességek címszó alatt találtam rá bajomra. Phimosis, fimózis, fitymaszűkület. Már maga a felismerés félig-meddig megnyugtatott. Szitkokat szórtam világrahozóimra, orvosaimra, ápolóimra, hiszen már csecsemőkoromban megszabadíthattak volna eme gátlásom béklyóitól.

Az orvosi rendelő folyosójának fapadján egy kortársamról, Luigi Dallapicco- láról szóló riportkönyvet tartottam kezemben. Az olasz zeneszerzőnek a dode- kafóniáról kifejtett véleményét olvasgattam, amikor sorra kerültem. Lépéseimet húrok közé csapó, capricciós hegedűfutamok, crescendos, maj d - a főorvoshoz közeledve - fortissimos fúvósszólamok kísérték. Egész testemet átjárta a zene. Az orvos tudakolódzó kérdéseit a zenemorajlás miatt képtelen voltam regisztrálni. Az ágyon feküdtem, mikor felzendült a kórus. Az orvos mélyen a szemembe nézett, halk, nyugtató mondatai lelkemben lüktető, disszonáns zongora- játékká alakultak, majd hirtelen rántással gyors üstdobpergések és mélabús, rit- mustalan triangulumcsendülések után a zárótétel fülsiketítő, világrengető gongjaként felordítottam.

E zenehangokat és szólamokat otthon lekottáztam. A kidolgozott partitúrával megnyertem a Zeneművészeti Főiskola pályázatát, s jutalomként ösztöndíjas hallgatóként vehettem volna részt a Saarbrückeni Zenei Fesztiválon. Nem fogadhattam el az ajánlatot. Meghalt a nővérem. A temetés napján holtrészegre ittam magam a férjével a város legbűzösebb kiskocsmájában. Nővérem férje a halotti toron kifecsegte, hogy Elvira, megboldogult felesége többször megcsalta. Szüleim megrökönyödve hallgatták a felszarvazott férj sirámait. Csak kijózanodásom napján tudtam meg, hogy Elvira megmérgezte magát. Az apai-anyai féltéssel óvott, konvenciókhoz kötött, tejben-vajban fürösztött Elvirácska, a na