Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Duba Gyula: A rácsodálkozás mint filozófia (Mirko Kováč: Bevezetés a másik életbe)
Duba Gyula ga szerint a jugoszláviai irodalmakra egyértelműen érvényes ez a megállapítás. Mintha a testiség igénye és a politikai szenvedély egy tőről fakadna, mintha mindkettő az önmegvalósítás lehetőségét jelentené. S emellett mindkét irány individuális természetű. Kováč nemcsak az emberekről, hanem a társadalomról is mond véleményt. íme! Nem jó az a társadalom, amelyben minden jog adott, feltéve, hogy nem élnek vele; a társadalom, amely érdekei szerint írja át a történelmet; a társadalom, amely új embert hirdet, és gyávákat gyárt; a társadalom, amely az emberiségről, és nem az emberről gondoskodik. Az idézeteket folytathatnánk. Nem minden megfogalmazása mélyértelmű és jelentős, de valamennyi szellemes és frappáns! Hátterükben olyan kritikai gondolkodás munkál, amelynek segítségével felismerte, hogy a közösség érdekeinek abszolutizálásával - elide- genítően elvonttá tételével - visszafejlődnek a személyiség - egyéniség - kiteljesedésének a lehetőségei. A probléma napjainkban a politikai gondolkodás megújulásának, a társadalmi eszmék lehetséges reneszánszának is a középpontjában áll. Ettől függetlenül Kováé individualizmusa - bizonyára a benne élő költőnek (is) köszönhetően! - nem kelt ellenvéleményt, inkább mérlegelő befogadásra késztet. Társadalmi ítéletei műve szerves részévé válnak, kiteljesítik érvényességét, meggyőzőek és hitelesek. Egyénisége cáfolhatatlanná avatja és művészi igazsággá nemesíti még extremitásait is. Megejt és elbűvöl, már-már gondolkodás nélkül hiszünk neki, a művészi erő kétségbevonhatatlan bizonyítékaként. Amikor a jugoszláv társadalom nemzetiségi ellentmondásairól szól, szellemes, ironikus és kritikus megjegyzéseket fűzve a nemzetek együttéléséhez, sziporkái mögött a közösségi felelősséget is érezzük. Egyetlen mondattal rávilágít a sokszínű és összetett indítékú népi történelem erejére, ösztönösségének mélyrétegeire és az európai nézőpont feltételeire. Sokrétegű művéből, „cetlijei“ gondolatgazdag mozaikjából az is kitűnik, hogy az ötvenes években a jugoszláviai irodalmak is megjárták az elmélet illusztrálásának és a szocialista realizmusnak az útját. Ám helyzetük következtében korábban és intenzívebben közeledtek az európai irodalmakhoz, s ezért művészi értékeik és gondolati eredményeik is más minőség jegyében születtek, mint nálunk. Amikor Kováé a nemzeti ellentmondásokat érinti, politikusán szól. de költői marad. Mihali Došennel beszélgetve jegyez fel ilyen gondolatokat: A szerbek mindig a Szerbia határán átlépő szerb egységről álmodoztak, pedig még a határokon belül sem egységesek! Vagy: Nincs még két olyan nép, mint a szerbek meg a horvátok: örülnek, ha valami nem stimmel köztük. S tovább: Akármit tegyen is a horvát, a szerb azt hiszi, hogy el akar szakadni. Bármit tesz is a szerb, a horvát azt hiszi, hogy valamit el akar orozni tőle. Végkövetkeztetése pedig ennyi: A csalódott ember nacionalizmusba menekül. Egy volt pártfunkcionárius ismerőse - most ellenzéki - így szólt bizalmasan Kováéhoz: Itt már semmi lényeges nem fog történni. Csak az enyhülés meg a kemény szigor időszakai váltakoznak majd. Az enyhülés periódusaiban a hatalmon lévők kiveszekszik magukat, agyonsértegetik egymást, a keménykezű periódusokban azonba összefognak, kórusban lármáznak, az egymás közti veszekedés helyett másokat szidnak, az értelmiséggel kezdik, a néppel folytatják. Minél többet hivatkozik valaki a népre, annál kevésbé viseli a szívén a sorsát. Az író munkájáról is mond nagyon lényegeset Kováé: Az írónak nem az a kötelessége, hogy válaszoljon a kérdésekre, hanem az, hogy megértse őket. Fel kell tennünk a kérdést: mi az Kováé írásművésztében, ami kiemelten paraszt voltára utal? Hogyan látja és érzi a benne élő paraszt az emberiség létének esélyeit és a humánum jövőjét? S nem utolsósorban: miért tartja fontosnak, hogy paraszt voltát hangsúlyozza? Tapasztaljuk, hogy az információrobbanás érzéketlenné és felületessé tesz bennünket.
