Irodalmi Szemle, 1990

1990/5 - Dušan Mitana: Karácsonyi út (elbeszélés)

Karácsonyi út

és leültem az üres szolgálati ülésre. - Az szolgálati ülés. Tűnjön onnan - szólalt meg újra. Felálltam, semmi értelme vitatkozni vele. Tehát a szálloda zárva, gondoltam magamban, míg hátraballagtam a kofferomért.

Eldöntöttem, hogy kiszállok. Fél három volt, talán sikerül valamit elkapnom az öttizes gyorshoz. Megkönnyebbültem. A gondolat, hogy ezt az őrült utat saját lakásomban fejezem be, a gondolat, hogy kedvenc szállómban töltöm a kellemes ünnepi estét, több volt, mint megnyugtató.-Álljon meg, kérem. Ki akarok szállni - szóltam, kofferral a kezemben, az ajtó előtt állva. Most sem válaszolt. - Álljon már meg, az istenit! - ordítottam. Felém sem pillantott, nyugodtan válaszolt: - Itt nincs megálló. Majd húsz perc múlva. - Es ujjával egy kis táblára mutatott: Az utazás alatt a vezetővel beszélgetni szigorúan tilos! Letettem a koffert. Nem maradt más hátra, mint kivárni a húsz percet. Leültem, mindjárt az ajtó mellett. Az erszényemből előhúztam a ma reggel kézbesített táviratot. Újra elolvastam a szöveget, melyet már betéve tudtam.

EGYETERTEK A JAVASLATODDAL STOP VARLAK MA ESTE 19 OO-KOR STOP BOBOTY SZÁLLÓ 108-AS SZOBA STOP.

Az aláírás hiányzott, mint az előző levelekből is. Bámultam a szöveget, mintha azt reméltem volna, hogy némi türelemmel sikerül megfejtenem a szavak mögött megbúvó rejtélyt; ha egyáltalán létezett rejtély. Csupán annyit tudtam, hogy a Boboty szálló valóban létezik: az utazási irodában sikerült arról is megbizonyosodnom, hogy ott van az autóbusz végállomása.

A vicc az volt, hogy a táviratot nem is nekem címezték, mégis, olyan valaki küldhette, aki nagyon jól ismer engem, valaki, aki tudja, milyen lusta a természetem, s az elvem - ha nem kell állnom, akkor ülök, ha nem kell ülnöm, akkor fekszem. Agyafúrtan kieszelt csali volt ez; elkövetője azt is tudta, hogy az egyetlen, ami született restségem legyűrésére kényszerít, az a rejtély, a titok íze, egyszóval a kíváncsiság. Bejött neki. A tény, hogy most itt ülök, világosan bizonyította, hogy bejött.

Megint meghúztam a borovicskát. Kapcsolatteremtő hajlamom hatalmába kerített, és megkínáltam a sofőrt is; meg kell őt érteni, mégsem várhatom el, hogy repessen az örömtől, amiért éppen a szentestén kelljen valami idiótát valami menedékházba szállítania. A tény, hogy én voltam az egyedüli utas, csak súlyosbította bűnömet. A sofőr rám pillantott, és fenyegetően felmordult: - Szolgálatban nem iszom. - Akkor kapd be, gondoltam, konok rosszindulatától sértetten. Álltam a háta mögött, és az ablaktörlőktől megtisztított szélvédőn át figyeltem az utat; keskeny, jeges szerpentin, mindkét oldalán mély sziklaszakadékok.

Még el sem tettem a fiaskót, amikor megállt az autóbusz. Megnéztem az órámat, a húsz perc már letelt.- Na. Itt a megálló. Tűnjön! - mondta a sofőr, és kikapcsolta a motort. Nem tetszett a stílusa. Már elég tinta volt bennem ahhoz, hogy kihívásnak vegyem. Azt pedig nem komálom. Különben is, ha már idáig elzötyögtem, nevetséges lett volna visszafordulni. Csak piszkálta volna a csőrömet, hogy nem jártam végére a bulinak.- Tudja mit? Meggondoltam a dolgot. Mégiscsak elmegyek arra a végállomásra.