Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Dušan Mitana: Karácsonyi út (elbeszélés)
Dušan Mitana Láttam, hogy fehéredik el az ökle, amint megragadja a fogódzó fémrúdját.- Azt mondtam, pucoljon - sziszegte a fogai közt.- Marhaság - válaszoltam nyugodtan, és kényelmesen elnyújtóztam az ülésen. Jól jönne magának, mi? - folytattam. - Nem itt lakik véletlenül? - intettem a fejemmel kifelé, nyilván valami kis hegyi faluban voltunk.- Na és?- Jól jönne magának, leállítani az autóbuszt, és bebújni a jó meleg ágyikóba. mi? A jegyem a végállomásra szól. Dagadt piros képe elsötétedett. Megindult felém. Ugrásra készen vártam. Nehezebb volt nálam jó negyven kilóval, én viszont legalább tizenöt évvel fiatalabb. Szóval nem pucol? Maga, maga idióta? - bömbölte. Ezt nem kellett volna mondania. Azt olvastam, a púposok sem szeretik, ha valaki a szemükre veti a púpjukat.- Az istenit, fogja már be a pofáját. Kutya kötelessége elvinnie engem oda, ahová akarom. Megvettem a jegyet, magát meg azért fizetik. Infarktusgyanús lett. Lélegzete elakadt, szemei kidülledtek, de állta.- Jó - mondta. - Ahogy akarja. Hiszen maga bánja - és ismét az a kárörvendő vigyor. Azonnal beugrott a gondolat, hogy a szálloda zárva van. Ez lesz az ő bosszúja. Valószínűleg megtagadja visszaszállításomat. Tényleg az lenne a legokosabb, ha mégis megpattannék, de már nem volt visszakozz. A legrosszabb esetben valami személyzeti szálláson alszom majd. Ha lesz egyáltalán személyzet. Vagy munkásszálló. Egye fene. Majd lesz valahogy. A motor felköhögött, majd bedöglött. Még reménykedtem, hogy szétesik ez a vén pléhdoboz. Ám ez a kis reménysugár is csakhamar szertefoszlott, mert a motor a harmadik próbálkozásra beugrott. Megint csak a meddő töprengés maradt. A távirat Stano Malý nevére érkezett, de lakásában én laktam egyedül. A főiskoláról ismertük egymást, egy éve magához vett háromszobás lakásába, de már két hónap után Franciaországba utazott kétéves tanulmányútra, úgyhogy erre az időre enyém lett a lakás. Nem tudtam pontosan, hol tartózkodik, mert azóta sem írt; ismer engem és tudja, hogy éppen két évbe telne, míg válaszolnék neki. Az első levél két hónapja érkezett, október 13-án. Bár Stanonak volt címezve, lelkiismeretfurdalás nélkül felbontottam; megegyeztünk, hogy én intézem a levelezését. Elég zagyva szöveg volt, egy mukkot se értettem belőle. Valaki valamit felrótt neki, vádolta, hogy „abban a dologban“ elég bunkó módon járt el. Nem tudtam, milyen dologról van szó, nem is izgatott. Éppen Freud Álomfejtését olvastam, emlékszem, hogy abba a könyvbe tettem a levelet. Gyorsan meg is feledkeztem róla. Csak a második levél érkeztével jutott eszembe, két hétre rá. Ugyanaz a kézírás, ugyanaz az olvashatatlan pecsét a borítékon. Még a bélyeg is ugyanolyan volt. Valaki, aki rriost sem írta alá a nevét, válaszolt Stano levelére. Azt írta, hogy megkapta a választ az első levelére, és ez már több, mint amennyit egy ilyen bugristól várt volna, ám nem tudja elfogadni a magyarázkodást, az érvei úgymond nevetségesek, és hogy ezt neki kellene a legjobban tud
