Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Balázs F. Attila: Lázadás (novella)
BALÁZS F. ATTILA LÁZADÁS A fáradtság áttűnő hályogot von szemére. Aludni próbál, ám mélyből jövő do- hogásként állandóan egy mondat visszhangzik benne: „Apád nagybeteg.“ A nagynénje mondta telefonba e szavakat olyan hanglejtéssel, ami súlyt ad a közlésnek. Próbál nem gondolni semmire. A vonatablak üvegére tapadó sötétség a fülke belsejét tükrözi, arra csábítva őt, hogy titokban figyelje útitársait. Egy középkorú, festett arcú nő fiatalabb partnerét bűvölve igyekszik annak inge alá csempészni a kezét, de hatalmas pecsétgyűrűje minduntalan beleakad az ing vásznába. Egy férfi almanachot lapozgat. Néhány baka laposakat pislantva adogatja egymásnak a kiürülőfélben lévő, cujkaszagot árasztó palackot... A kerekek egyhangú zakatolásába lassanként ásítás, sóhaj, mocorgás keveredik. Elbóbiskol... A zsúfolt teremben nagy a zsivaj. Gyerekek és szüleik figyelik a pódiumot, ahol az iskolaigazgató osztogatja a jutalomkönyveket az eminens tanulóknak. A nevét hallja. Meglepődik. Erre nem készült. Próbál kivergődni a hústömegből. Elismétlik a nevét. Többen is a szájukra veszik, jobbra-balra tekingetve. Száraz a torka, lüktet a halántéka. Szomorú és kétségbeesett. Annyira azért józan, hogy tudatosul benne: ez nem normális lelkiállapot. „Igyekezz, fiú!“ Az igazgató észreveszi, hogy érkezik, s drámai hangon, mintha a cirkuszban egy új számot konferálna, közli a tömeggel, hogy rajzaival országos versenyt nyert. „Mindany- nyian büszkék vagyunk rá. Tapsoljuk meg!“ Érzi a nyilvánosság súlyát. Fél, hogy nevetségessé válik, ettől aztán még szögletesebbek a mozdulatai. Az előbb még szerette volna, ha itt vannak a szülei, de most már örvend, hogy otthon maradtak. A könyv átvétele után nem megy vissza a helyére, zavaros érzésekkel elindul hazafelé. Sorsdöntő pillanatokban mindig egyedül volt. Egész eddigi életében úgy érezte, hogy apja a másik táborban van. Nem várhatott tőle segítséget. Ha rágondolt, mindig fenyegető pózban látta. Talán ezért van, hogy Istent sem tudja szerető atyaként elképzelni, a Nagy Büntetőt látja benne is. Képtelen összeegyeztetni a hatalmat a szeretettel. Kezdetben a megalázott, megszégyenített, megtöretett, megtagadott, szegény, mezítlábas koldus szimbolizálta számára a szeretetet. Később a szívébe fészkelte magát a csendes lázadás; ekkor már irritálta a magatehetetlen szeretet, a passzivitás bűzlő savanyúsága. A remetei mindenbe beletörődés helyett a lázadó Krisztust választotta. Otthon sírva találta anyját. Apja vég nélküli monológját mondja a természetesnél jóval magasabb oktávban. „Hol voltál?“ Szótlanul nyújtja az oklevelet.
