Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Balázs F. Attila: Lázadás (novella)
Lázadás „Ez mi? A tanulásban légy első!“ Félredobja. Aznap, amikor a jutalomkirándulásra indul, apja (már nem emlékszik, miért) a hosszú vonalzóval nekiesik, és eltorzult arccal addig üti, amíg a vonalzó darabokra törik. Hang nélkül tűri, csak arra vigyáz, hogy arcát ne érje ütés. Hideg gyűlölettel és sajnálattal nézi apját, aki erre még inkább feldühödik. Nem tudja elviselni, hogy sosem alázkodik meg előtte. Anyja sikoltozva próbál védelmére kelni. Visszatartja. Nem akarja, hogy mint annyiszor, apja dühe az anyja ellen forduljon. Megvárja, míg szadista hajlamait kielégíti. Nehezen megy, mert az apja szeretné, hogy könnyes szemmel, jajgatva könyörögjön bocsánatért, mint a nővére szokta. Nem kérhet bocsánatot. ha nem érzi bűnösnek magát. Nem érez mást, csak hatalmas ürességet. A belső fájdalmakat nehezebben viseli. Akkoriban ébredt fel benne az önmagától való menekülési vágy. Kilépett a testéből, s mintegy távolról figyelte a külső és belső törvényeivel küszködő világot, és benne értelmét vesztett önmagát. A mesterséges mámortól ösztönszerűen távol tartotta magát. Számára az erkölcsnek nem volt határozott szerepe, inkább a védekezési ösztön nyilvánult meg ebben is: nem veszíteni szem elől magát egy pillanatra sem. Később már előre kigondolt vagy rögtönzött forgatókönyv szerint próbálta irányítani önmagát és környezetét. Kezdetben szórakozásból, később valami homályos hivatástudat kényszeréből. Ekkor már kezdte legyőzni gátlásait. Sikereinek azonban nem tudott felhőtlenül örülni. Önigazolás, s valami meghatározatlan bosszúvágy nyelte el és emésztette. A vonaton meggyűlt lehunyt szemhéja mögött a könny. Szeretett volna szabad folyást engedni önsajnálatának, de szigorú önuralma ennek gátat vetett. Amikor kinyitotta szemét, olyan természetesen mosolygott felszabadultan csevegő és kacarászó útitársaira, hogy azok nem vették észre hangulatváltását, pontosabban önuralma pillanatnyi megingását. Nagyobb gond volt a külső sebek takargatása a kirándulás egész ideje alatt. Későb, a zsíros kenyér mellett eltöltött magányos karácsonyok sem tudták megingatni ezt a kegyetlen egyensúlyt. A bakák szortyogva alszanak, a furcsa pár is elcsendesedett, a férfi az alma- nachra borulva horkol. Feltűnnek a város hajnali fényei, ismerős épületek, utcák, hidak futnak el az ablak előtt. Hiányzik belőle az érkezés izgalma. Inkább olyan az egész, mint a visszajátszás. Visszapergetjük a filmet, hogy valamit jobban megértsünk, felfedezzünk egy mozzanatot, amit eddig elhanyagoltunk, vagy egy utolsó számvetés után örökre elássuk a múlt kacatjai közé. Csendben leemeli a csomagját és kilép a fülkéből. A hajnali állomás: összemaszatolt grafika. A sínek, talpfák, oszlopok, peronok, lépcsők, kioszkok össze- és szétfutó, kereszteződő és összemosódó élességét tompítják a bágyadt fények és a felszálló pára. Mire megáll a vonat, a szűk folyosón ott szuszog mögötte a kifestett nő is.- Jóskaaaa! - harsogja, vadul integetve egy stuccolt bajuszú kopasz emberkének, aki nyájas borbélymosollyal integet vissza szíve hölgyének. A nővére nyit ajtót. A családtagok kifacsart ábrázattal gubbasztanak a lakás zugaiban. „Éhes vagy?“ „Egyél valamit.“ „Akarsz pihenni?“ Végigcsókol mindenkit, majd a pillantások kereszttüzében elindul apja szobája felé. Áporodott szag csapja meg az orrát. Az ágyon sárga viaszfigura. Az éjjeliszekrényen gyógyszerkiállítás. Sokáig vizsgálgatja az idegen arcot, mintha valami kedves vonást keresne rajta. Kiülő pofacsontok, konok arc, cserzett bőr, sűrű ráncok,
