Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Lanstyák István: Kétnyelvűség és nemzeti megmaradás (tanulmány)
Lanstyák István x Alaposan félreértené a fönti fejtegetéseket az, aki azt a következtetést vonná le. hogy a kétnyelvűség mint olyan rendkívül káros, vagy legalábbis teljességgel szükségtelen a magyarlakta területeken élő csehszlovákiai magyarok számára. Ez így természetesen nagyon távol áll az igazságtól. Mindenekelőtt: a kétnyelvűségről nem beszélhetünk soha csak „úgy általában", tekintve, hogy a kétnyelvűségnek számtalan, egymástól sok tekintetben jelentősen eltérő fajtája van. Ezek közül a fönti fejtegetések a teljes és a részleges kétnyelvűség körében mozogtak. A teljes kétnyelvűség az, ami valóban veszélyes lehet egy nemzeti kisebbségre nézve, de az is csk akkor, ha tömeges méreteket ölt, tehát az adott nemzeti kisebbség jelentékeny részére kiterjed. Az természetesen a nemzetiséget nem veszélyezteti számottevően, ha a közösség egy része (elsősorban az értelmiség) beszéli magas szinten a többség nyelvét. Ellenkezőleg: ez nagyon is hasznos lehet a közösség számára, hiszen minden nemzeti (és más) kisebbségnek égetően nagy szüksége van olyan emberekre, akik a közösség érdekeit hatékonyan tudják „kifelé”, ill. „fölfelé” képviselni, márpedig ez a képviselet nem képzelhető el jelenleg más nyelven, mint a többség nyelvén. Akár helyesnek tartjuk, akár nem, tény, hogy nagyon tekintélyromboló egy kisebbség számára, ha kiemelkedő képviselői nem beszélik szolid színvonalon a többségi nyelvet. A nemzeti kisebbség nagy részére kiterjedő teljes kétnyelvűség azonban az adott közösség számára a nyelvcsere legközvetlenebb veszélyét hordozza magában, s ugyanakkor - amennyiben olyan népcsoportról van szó, amely az általa lakott területeken többségben van vagy számaránya jelentékeny - az illető közösség normális életműködése szempontjából valójában szükségtelen is. Ugyanakkor egyáltalán nem mondható szükségtelennek az illető nemzetiséghez tartozó beszélők részleges kétnyelvűsége, tehát az az állapot, amikor a beszélők az élet bizonyos területein képesek a szlovák nyelvnek a kommunikáció szempontjából hatékony használatára. A hangsúly itt a kommunikációs szemponton van, nem valamiféle nyelvtani vagy pláne kiejtésbeli „kifogástalanságon”. Az tehát, hogy a szlovák nyelvet mennyire beszélik nyelvtani szempontból helyesen vagy a kiejtés tekintetében „tisztán”, csak másodlagos szempont: ennél sokkalta fontosabb, hogy a szlovák nyelv segítségével el tudjanak boldogulni azokban az élethelyzetekben, amelyekben az számukra szükséges. Ez ugyanis az esetek túlnyomó részében gyöngébb nyelvi ismeretekkel is lehetséges. (Főleg, ha a másik fél részéről megvan a kellő jóindulat.) Az ilyen részleges kétnyelvűség nem veszélyezteti az anyanyelv elsődlegességét és biztos ismeretét (legalábbis ha a második nyelv elsajátításának körülményeit megfelelően alakítjuk, s figyelemmel kísérjük az első nyelvnek, az anyanyelvnek a fejlődését is), ugyanakkor természetesen nagyobb mozgásteret biztosít a kisebbséghez tartozó állampolgárok számára. E gyakorlati előnyöknél nem kevésbé fontos, hogy az ember szellemi fejlődését a több nyelv ismerete - hosszú távon legalábbis - kedvezően befolyásolja: árnyaltabb világlátásra szoktatja, s persze könnyebbé teszi minden következő nyelv-tehát a számunkra is olyany- nyira fontos világnyelvek - elsajátítását. Nem is beszélve arról az egyáltalán nem utolsó szempontról, hogy a második nyelv ismerete lehetővé teszi a második nyelvet beszélő nép kultúrájának jobb megismerését is. Míg tehát az egész közösségre vagy a közösség nagy részére kiterjedő teljes (a teljeshez közelítő) kétnyelvűség nem szabad, hogy célja legyen az adott közösségnek, ha az nem akarja első nyelvét elveszteni, addig a részleges kétnyelvűség, terjedjen az bár ki a nyelv- közösség egészére is, minden szempontból kívánatos. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy- esetünkben - a magyar tannyelvű iskolákban magas színvonalú szlovák nyelvi oktatás folyjon (vigyázat: nem szlovák nyelvű!). Csak éppen a nyelvtanulás célját kell az eddigitől eltérően meghatározni, és persze égető szükség van a nyelvoktatás módszertanának gyökeres megújítására. „Kifelé” pedig üdvös lenne, ha idővel sikerülne megváltoztatni a köz
