Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Lanstyák István: Kétnyelvűség és nemzeti megmaradás (tanulmány)
kétnyelvűség és nemzeti megmaradás ségi. hanem ellenkezőleg: kisebbségi nyelv. Éppen ezért a méltányos megoldás csakis egy lehet: a nemzetiség nyelvét - amely az adott területen a többség nyelve - egyenrangúsítan i kell az állam nyelvével, meg kell teremteni annak a feltételeit, hogy az ilyen nemzeti „kisebbség" nyelve nemcsak a magánjellegű érintkezés, hanem mindennemű hivatalos ügyintézés és egyáltalán: a helyi szintű közélet teljes jogú nyelve legyen. így a második nyelv magas fokú elsajátítása csak azok számára volna egzisztenciális kényszer, akik olyan munkakörökben dolgoznak, amelyek az országos illetékességű szervekkel biztosítják a kapcsolatot. És persze azok számára, akik a helyi közösségből kilépve a járási, kerületi vagy országos szintű közéletben óhajtanak részt venni. (Nem számítva most azokat, akiket a munkájuk eleve a többségi lakosság által lakott országrészekhez köt. Ezekről csak any- nyit: olyan körülményeket kell teremteni, hogy minél kevesebben kényszerüljenek ingázásra és elvándorlásra.) Mindez úgy is megfogalmazható, hogy lényegében csupán a vezető beosztású emberektől várható el a szlovák nyelv magas szintű ismerete (noha persze a többiek számára sem kötelező a szlovákot rosszul beszélni!). Ezek pedig vélhetőleg eleve rátermett, tehetséges, ambiciózus emberek (legalábbis mióta megszűnt az „egypárt" mindenható uralma), akik számára a több nyelv magas szintű ismerete magától értetődő belső igény. Mindebből egyértelműen következik, hogy a saját lakóterületén a népesség többségét vagy jelentős részét kitevő nemzetiség számára a második nyelv „minél tökéletesebb elsajátítása" nem tekinthető valamiféle objektív szükségszerűségnek, amely a nemeztiségi helyzetből a priori adódnék, hanem egyszerűen a kisebbségtől az önigazgatás magától értetődő jogát megtartó nemzetiségi politika kényszerű következményének. Aki tehát az ilyen típusú nemzeti kisebbség tagjait folyton a második nyelv „minél tökéletesebb" megtanulására buzdítja, úgymond „az ő érdekükben", az nem tesz mást, mint saját bűnös nemzetiségi politikájának a következményét hárítja át a kisebbségre. Mivel az ilyen nemzetiség társadalmi érvényesülésének a biztosítása egészen más eszközöket igényel - a különböző szintű önigazgatás eszközeit a teljes kétnyelvűség erőltetése ilyen esetben nem tekinthető másnak, mint az erőszakos asszimiláció egyik burkolt formájának. Egy idegen nyelv elsajátítása, különösen, ha ez az adott nyelvterületen kívül történik, roppant nehéz és fáradságos munka. Ennek vállalása és sikeres véghezvitele méltánylandó, nem vállalása vagy a sikeres elmaradása azonban nem ítélhető el (legföljebb sajnálkozni lehet rajta). Egyedüli jogos szankció létezik, mégpedig az iskolások esetében: a szlovák nyelv és irodalom tantárgy tananyagának gyönge elsajátításáért járó rossz jegy, vagy a teljes kudarc esetében az elégtelen. A társadalom az iskolásoktól joggal várja el, hogy tanuljanak, így egyebek közt azt is, hogy tanulják a kötelező tantárgyak egyikét, a szlovákot. Ám a második nyelv magas fokú ismeretének elvárása a nemzetiséghez tartozók széles tömegeitől nemcsak azért jogtalan és embertelen, mert ezzel az elvben egyenlő állampolgárokat hátrányosan megkülönbözteti, hanem azért is, mert egy egész közösség teljes, ill. a teljest megközelítő kétnyelvűsége hosszú távon törvényszerűen vezet a nyelvcseréhez, amint ezt a világ népeinek történetében szomorú példák megszámlálhatatlan sokasága bizonyítja. Amint mondani szokták: a teljes kétnyelvűség a nyelvcsere előszobája. És hadd idézzem itt megint Hubik Istvánt, aki ezt nálam sokkal szebben és hatásosabban fogalmazza meg: „Talán érdemes lenne egyszer utánanézni, hogy az egynémely futurológusok kiagyalta bizonyos fogalmak hátterében nem csapda bújik-e meg, azok részéről állított csapda. akikben a nyelvi imperializmus ördöge munkál. És hogy vajon a kétnyelvűség is mint elénk tűzött program, nem ezen az infernális fán sarjadt-e. Kínkeservesen vánszorgunk fel a kapaszkodón: egynyelvűség - kétnyelvűség (mely ha gyakorlatilag más nem is, kevert- nyelvűség biztosan!), aztán a domb túlsó oldalán, lefelé a lejtőn már megint egynyelvűség- de más... Nem a látomások könyvéből idéztem."
