Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Lanstyák István: Kétnyelvűség és nemzeti megmaradás (tanulmány)
Lanstyák István günk helyzetével, a létünket meghatározó körülményekkel, lehetőségeinkkel, túlélési esélyeinkkel. (Sőt: ezek talán még inkább hittek ebben, mint az „egyszerű emberek“.) S miközben aprók és nagyok, tanítók és tanítottak, vezetők és vezetettek egyre csak gyötrődtek idegen nyelvi tudásuk hiányosságai miatt, alig vették észre, hogy anyanyelvi tudásuk is egyre kevésbé éri el az „anyanyelvi szintet“, s egyre inkább belesüllyednek a kétszeres félnyelvűség vigasztalan állapotába: szlovákul még nem tudnak rendesen, magyarul már nem. x Akik nálunk nemzeti kisebbségek kétnyelvűségéről beszélnek, szinte kivétel nélkül a teljes kétnyelvűségre gondolnak, tehát arra az állapotra, amikor az illető a második nyelvet ún. anyanyelvi szinten beszéli, azaz elvileg ugyanúgy (ugyanolyan jól), mint az illető nyelv egynyelvű beszélői. Ilyen kétnyelvűséget várnak el tőlünk többnyire a többségi nemzet tagjai; legalábbis erre utal az a tény. hogy a magyar anyanyelvűek szlovák beszédében nagyon sokan a legkisebb hibát is nemcsak hogy észreveszik, hanem „észrevételezik“ is, mégpedig igen sokszor megrovó hangsúllyal. De ilyen kétnyelvűséget várunk el - úgy látszik - saját magunktól is, különben nem hallanánk annyi embert panaszkodni elégtelen szlovák tudása miatt, olyan embereket is, akik meglévő szlovák nyelvtudásukkal nemcsak a mindennapi élethelyzetekben, hanem a munkahelyükön is remekül elboldogulnak. Pedig a teljes kétnyelvűség a kétnyelvűségnek csak egy szélsőséges formája, amely többnyire kivételes körülmények között alakul ki, s még akkor is rendszerint tapasztalhatók bizonyos különbségek, egyenetlenségek a két nyelv ismeretében. Ha másban nem, hát legalább abban, hogy ilyen kétnyelvű egyén bizonyos témákról inkább az egyik, más témákról inkább a másik nyelven tud gördülékenyebben vagy árnyaltabban beszélni. Tökéletesen igaza van Hubik Istvánnak, amikor a következőket írja: ..... százezrek magas szintű k étnyelvűsége még az indítékok feltételezett jóhiszeműségének tükrében sem más, mint balga ábrándkép. A különös nyelvtehetséggel megáldott egy-két kivétel csak erősíti ezt a szabályt.“ De mi a helyzet akkor, ha némileg mérsékeljük igényeinket, s kétnyelvű beszélőinktől csupán azt várjuk el. hogy viszonylag folyékonyan, nagyrészt az adott nyelv szabályainak megfelelően fejezzék ki magukat a második nyelven? Ez mennyire lehet számunkra elérhető cél? - Nos, a második nyelvnek ilyen szintű ismerete valóban elvárható bizonyos kétnyelvű közösségektől: elsősorban a más nyelvű bevándorlóktól és a (bármily módon keletkezett) szórványként élő nemzeti kisebbségektől, tehát olyan csoportoktól, amelyek lakóhelyükön abszolút kisebbségben élnek, méghozzá úgy, hogy arányszámuk a többi lakoshoz képest nagyon alacsony. Ilyen helyzetben a második nyelvnek, vagyis az adott helyen is abszolút többséget kitevő lakosság nyelvének folyékony elsajátítása nem jelent emberfeletti feladatot, tekintve, hogy az ilyen közegben élőknek zsenge gyermekkoruk óta bőven adódik alkalmuk a második nyelv megtanulására és szüntelen gyakorlására (nagyobb gond számukra inkább anyanyelvűk megőrzése). A csehszlovákiai magyarok egy része is ilyen helyzetben van, így elsősorban a csehországi magyarok, a szlovákiaiak közül pedig a nagy szlovák többségű városok lakói. Ezeknek általában nem is okoz túl nagy gondot a szlovák nyelv megtanulása. A csehszlovákiai magyarság zöme azonban mindmáig olyan településeken él, ahol a lakosságnak vagy abszolút többségét, vagy igen jelentékeny részét teszi ki. Ennélfogva ezek számára a második nyelv gyakorlásának a lehetősége sokkal korlátozottabb, s természetesen sokkal csekélyebb a második nyelv minél teljesebb elsajátítása irányába ható motiváció is. Ilyen esetekben a második nyelv közepes szintű elsajátítása is nehézségekbe ütközhet az átlagos és főleg az átlagon aluli tehetségű emberek számára. Mi hát az ilyen esetben a teendő? Világos, hogy a második nyelv erőltetése ilyen körülmények között természetellenes, hiszen ez a nyelv az adott területen valójában nem több
