Irodalmi Szemle, 1990

1990/5 - Lanstyák István: Kétnyelvűség és nemzeti megmaradás (tanulmány)

Kétnyelvűség és nemzeti megmaradás

gyünk a velünk szemben (sőt magunkkal szemben) támasztott elvárásnak, s a tökélynek minél magasabb fokán tanuljuk meg azt a nyelvet, amely kaput nyit nekünk a társadalmi érvényesülés, a tényleges esélyegyenlőség felé, elmulasztottuk megkérdezni magunktól (és a mindenkori „illetékesektől“), miért vagyunk olyan helyzetben, hogy a normális emberi létezéshez meg kell tanulnunk - méghozzá „minél tökéletesebben" egy idegen nyelvet. Elmulasztottunk eltűnődni azon, vannak-e egyáltalán objektív akadályai annak, hogy az általunk lakott területen anyanyelvűnkön is teljes mértékben érvényesülni tudjunk a közéletben. Ha megtettük volna, talán rájöttünk volna, hogy ilyen akadályok - nincsenek. Ami van, azok mesterséges torlaszok, és ezek - mesterséges voltukból kifolyólag - nemcsak elvileg, hanem talán gyakorlatilag is etávolíthatók.

Sajnos az elmúlt évtizedekben ahelyett, hogy e természetellenes, értelmetlen akadályok elbontásán munkálkodtunk volna, legfőbb gondunk az volt, hogy űjabb és újabb, sok esetben egészen abszurd - és persze semmiféle tudományos kutatás által meg nem alapozott - „módszereket" agyaljunk ki arra, hogy az állam nyelvét a tökély csúcsait ostromolva tudjuk magunkévá tenni. Rendeztünk ún. „szlovák napokat” a magyar iskolában, amelyeken az oktatás szlovákul folyt (volna), „szlovák órákat" vezettünk be a napközis otthonok nebulói számára, amelyeket a lelkes kis nyelvtanulóknak szlovák nyelvű csevegéssel kellett (volna) eltölteniük, a középiskolásokat két nyelven kényszerítettük a szaktárgyakból érettségizni stb. Nem csoda, hogy az emberek lassan-lassan kezdték úgy érezni: a magyar iskoláknak legföljebb másodlagos célja az ismeretadás, ennél jóval fontosabb az államnyelv „minél tökéletesebb" megtanítása, mindegy, milyen áron. (A szaktárgyak szlovák nyelven való oktatásának esetében hadd legyek jóindulatú, s vegyem úgy, hogy itt szükségből kovácsoltak erényt.)

Mondhatná valaki: egyáltalán nem biztos, hogy e furfangos módszereket mi találtuk ki. Valóban lehetséges, hogy sok esetben más volt az ötletadó: ám a megvalósulásban való nagyon is lelkes részvétel, amit számtalanszor tapasztaltunk, már nem írható másnak a rovására. Egyik rangos gimnáziumunkban pl. olyan esettel is találkoztam, hogy az igazgató példaképként állította beosztottjai elé azt a kollégájukat, aki szaktárgyát önszorgalomból (vagyis inkább „őnlustaságból" vagy „önnemtörődömségből") szlovákul tanította a magyar iskola magyar diákjainak, mondván, hogy az egyetemen az anyagot szlovák nyelven sajátította el, s így nem ismeri kellően a magyar szakkifejezéseket. (Hála gyöngéd forradalmunknak, azóta ez az igazgató is eltűnt a „történelem süllyesztőjében“; kérdés persze, hogy vele süllyedt-e ez a szemlélet.) Ahelyett, hogy elszántan harcoltunk volna azért, hogy a magyarlakta területeken a magyar nyelv egyenlő partnere legyen a szlováknak, hogy fiataljaink a mi igényeinknek megfelelő számban járhassanak magyar tannyelvű iskolába, hogy a magyar tannyelvű iskola tényleg magyar tannyelvű (és magyar szellemű) legyen, hogy érettségizettjeink korlátlan számban látogathassák a magyarországi felsőoktatási intézményeket - mindezek helyett megpróbáltuk elérni a lehetetlent: az államnyelvnek ún. „anyanyelvi szinten“ való elsajátíttatását. Ha bizarr akarnék lenni és szemléletes, azt mondhatnám: olyan oázis felé vánszorogtunk sivatagi utunkon, amelyen az enyhet adó pálmafa helyett „örök nyugalmat“ biztosító bitófa veti árnyékát a pihenni vágyóra; még szerencse, hogy az oázis csupán délibáb volt...

Hogy miért nem harcoltunk (vagy legyünk igazságosak: miért harcoltak oly kevesen) nyelvünk egyenjogúsításáért, azt a november 17-ike előtt születetteknek nem kell magyarázni; a kommunista diktatúrában az ilyen tevékenység nem sok sikerrel kecsegtető, s ugyanakkor nem éppen veszélytelen vállalkozásnak számított. Az azonban már sokkal kevésbé érthető, hogyan voltunk képesek annyira tömegesen és annyira tökéletesen azonosulni egy olyan eszmével, amelynek valóra váltása törvényszerűen vezetett volna nyelvünk feladásához, s ezzel nemzeti mivoltunk elvesztéséhez. A szlovák nyelv „perfekt“ ismeretének szükségességét hirdető tanokat - legalábbis ha megfigyeléseim helytállóak s általánosíthatók - még azok is magukévá tették, akik egyébként tisztában voltak kisebbsé