Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Lanstyák István: Kétnyelvűség és nemzeti megmaradás (tanulmány)
LANSTYÁK ISTVÁN Kétnyelvűség és nemzeti megmaradás Létfontosságú ügyet vállalt föl az Irodalmi Szemle azzal, hogy hasábjain helyet biztosít a kétnyelvűség problémáival foglalkozó írásoknak. Olyan kérdések tömege vár itt tisztázásra. amelyeket tájainkon évtizedek óta vaskos félremagyarázások és veszélyes téveszmék köde leng körül. S bár az ilyen közegben kitűnő táptalajra lelő. tisztátalan hátsó szándékot sejtető ötletek, indítványok és kezdeményezések alól igencsak feltűnően lóg ki a lóláb, a szenvedő alanyok szemét mintha hályog borítaná. Úgy tűnik, sajátos tömegpszichózis lett úrrá a csehszlovákiai magyar társadalmon: magyar anyanyelvű beszélők százezrei szórnak alázatosan és bűnbánóan hamut a fejükre azért, mert - úgymond - nem tudják elég jól az állam nyelvét, s léptetik elő szinte legfontosabb életcéllá ama nyelv ..minél tökéletesebb" elsajátítását. S íme. e hatalmas - és más kérdésben alig tapasztalt - tömegegyetértés áthatolhatatlan- nak látszó falán megjelent az első repedés: Hubik István műfordítónak „Az anyanyelv sze- retetének hetén" Galántán elhangzott előadása, ill. ennek írásos változata, amely az Irodalmi Szemle idei 3. számában látott napvilágot, s amely a szlovák irodalomnak a csehszlovákiai magyar oktatásban és kultúrában betöltött szerepe taglalása kapcsán súlyos - és nagyon igaz - megállapításokat tesz a kétnyelvűséggel kapcsolatban. Itt van hát az idő (s a politikai változások következtében talán a tényleges lehetőség is), hogy leszámoljunk azzal az évtizedek alatt közhellyé merevedett, s talán épp ezért szinte senki által soha meg nem kérdőjelezett állítással, mely szerint minden csehszlovákiai magyar számára alapvetően fontos, hogy minél tökéletesebben megtanuljon szlovákul. Ez érvényesülésünk legfontosabb záloga, boldogulásunk elengedhetetlen feltétele, s egyben valamiféle hazafias kötelesség is, hiszen - Szlovákiában élünk... (a mindennapi betevő nemzeti hovatartozására vonatkozó metaforát most a kellő higgadtság és tárgyilagosság megőrzése érdekében inkább mellőzöm). Való igaz: az elmúlt évtizedekben a fejlődés csakugyan abba az irányba haladt, hogy egyre kevésbé tudjunk érvényesülni alapos szlovák nyelvi ismeretek nélkül. Gondoljunk csak olyan „apróságokra", mint pl. a kétnyelvű feliratok és főleg nyomtatványok megfogyatkozása; a magyar nyelvnek a magyar lakosságú községek hivatalaiban és a közélet egyéb színhelyein történő visszaszorulása, az egyre gyakrabban elhangzó „nerozumiem“; a magyar nyelvű írásos ügyvitel megszűnése vagy legalábbis jelentéktelenné zsugorodása (pl. magyar nyelvű könyvelés) stb.; az olyan nagy horderejű tényezőkről, mint az anyanyelven való (tovább) tanulás lehetőségeinek folytonos szűkülése, ne is beszéljünk. Mintha minden jel arra mutatna: az a megállapítás, mely szerint a szlovák nyelv „minél tökéletesebb" ismerete számunkra létszükséglet, nagyon is megfelel az igazságnak. De eltöp- rengtünk-e már valaha azon. hogy ez rendjén van-e így? Az e kérdésben tapasztalt nagy egyetértés arra enged következtetni, hogy az emberek nagy többsége úgy gondolja: ez a dolgok természetes rendje. Nagy-nagy buzgalmunkban, hogy minél jobban eleget te-.