Irodalmi Szemle, 1990

1990/4 - Rácz Olivér: Velünk voltál - veled maradunk (Búcsú Löffler Béla szobrászművésztől)

Búcsú Löffler Béla szobrászművésztől

Lebuktam, villant át az agyamon, s már láttam magam a századkihallgatáson és a fogdában.

De még mielőtt megszólalhattam volna, Löffler Béla hadnagy úr megperdült a sarkán.- A karpaszományos velem van! Nem lát a szemétől, őrmester?!

Igen, drága Béla, a karpaszományos veled volt. Akkor is, mindig is.

Tudom, hogy számodra ez a kis kaland nem jelentett sokat; azt is tudom, hogy a fasizmus későbbi, torlódó éveiben emberek tucatját bújtattad, szöktetted, mentetted meg - életed veszélyeztetésével - a haláltáborok borzalmai elől, s ehhez képest az említett kis epizód semmiség volt. De Hozzád fűződik: Veled voltam. Akkor is, mindig is.- Akkor is, amikor - még valamikor a harmincas évek közepén - megmintáztad első, nagy sikert aratott alkotásaidat, a Vasöntőt, a Korsós férfit, a Közös utat, az Özvegyet, a Fürdőző nőt, s mert akkor már a közelgő fasizmus árnyékában éltünk, a Kétségbeesést. Aztán véget értek a borzalmak, s Te sorra mintáztad meg a Család és az Anya halhatatlan alakjait, csodálatos kisplasztikáid kincsestárát és remekbe készült portréid hosszú sorozatát. Kortársaink portréit, akik a Te jővoltodból mind velünk maradtak. Olyanokét is, akiknek alakja már csak általad él közöttünk, olyan halhatatlanul, akár a Kovács vagy a Mozdonyvezető alakja, mert a Te vésőd mindig a túlélés akarata, az emberteremtés megszállott áhítata vezette. Szűkebb hazádtól. Kassától Rozsnyóig, Pelsőc- től Iglóig, Kelet-Szlovákiától végig az egész országon s a határokon túlig - mindenkiért s mindenkihez szóltak alkotásaid. S én nem tudom, hányan élünk még a hajdani, kassai SzabadTorzó, 1975