Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Zeman László: A líra vonzatai (František Miko 75 éves)
Zeman László tatásakor csak a fenntartott dallam, azaz a verssor ilyen jellegű olvasata egyeztethető valóban - amint azt a költők monoton versmondása is tanúsítja - a líraival (Pilinszky saját költeményeinek kitartott dallamú, kántáló és zenei megszólaltatását vagy Babitsét idézhetjük; Ejhenbaum Biok ilyetén versmondását említi - O poezii. Izd. „Szovetszkij piszatyel", Leningrád 1969 , 514). A szerző a verssor dallammenetében észlelhető egyenlítődéit, tónustartást sajátos (autokton) nyelvi zeneiségnek minősíti, amely a verssor versvoltának jelölője. A dallam szinttartását pedig értelmezhetjük úgy is, mint nyelvbe foglalt zeneiséget, amelynek a zene tartományában rokonítható megfelelője a zenébe foglalt nyelv - a recitatív(i. m. 40). Pontosabban: a verssor intonációja a mondat szintaktikai tagolódását, valamint modális és expresszív tartalmát jelző intonációnak és a vázolt zenei egyen- lítődésnek összefonódásából jön létre. A két tényező közti eltérés nem közömbösülhet, a verssort másképpen ejtjük és halljuk, mint a prózát, sőt meg kell jegyeznünk, hogy az írott szövegnek „önmagában“ is van dallama (vö. Fónagy, I., Magdics, K.: A magyar beszéd dallama. Akadémiai Kiadó, Budapest 1967, 28 és másutt), amit egyebek közt a hangzásérzet és -azonosítás motorikus teóriája is bizonyít. A vázolt intonációs mássághoz, alaki „egyeniítődéshez“ rendelődik hozzá konnotatíve a líra érzelmi felfokozottsága. Az alaki egyenlítődés, amelyet F. Miko általánosabb esztétikai összefüggésben tárgyal, a szerző koncepciójában az ideális perspektíváját jelenti. S ennek megfelelően lép fel a jelölő-jelölt kapcsolat tartalmi oldalán a pátosz, ahogy azt a rituális-liturgikus szövegfajtáknak és a recitatívnak egymáshoz kötődésében is követhetjük (uo. 35-6). Ezzel kapcsolatban utalhatunk arra, hogy a tétel akkor is fennáll, ha a tartalmi elemek a patetikust épp ellenpontozzák. Ilyen vonatkozásban igazolja az elgondolást Bertolt Brecht költői gyakorlata, aki a kifejezés nyelvi formáját, mondatképzését és szó- használatát egyszerűvé, epikai jellegűvé redukálva, a verset saját komponálású recitatív dallammal mint rámutatással toldotta meg (lásd - Brecht, B.: Gedichte. Bd. 1., Frankfurt 1960, 8, 12) - amit egyúttal a brechti szabálytalan ritmusú versbeszéd lírai ornamentikájaként foghatunk fel, megint csak F. Miko eszmefuttatásaival egybehangzóan a „díszletteória“ értékeléseként (uo. 27-8, 30). E szemléletmód és következtetés révén eljuthatunk a líra hagyományos jellemzőihez: a pátosszal szervesen társul az elragadtatás (uchvátenie, Ergiffenheit, uo. 39), az ideálissal pedig a fennkölt (povznesenosť, das Erhabene, vö. Miko 1982, 105). Mindezek szerint az ideálisra vonatkoztatásként értelmezhető líraiságot a verssor elővételben, azon nyomban és közvetlenül mutatja, míg a prózában „az ideális perspektívája“ inkább az epikum eredményeként, „számvetésként“ sejlik fel (Miko 1985, 46). A forma és hangzás alakításában a líra más művészetek jellemző anyagformálását juttatja érvényre, s ezáltal kifejezetten válik el az objektív, ha akarjuk, a tudományos megismeréshez közelítő epikától (Miko 1978, 128). A jelentéses egységek, a tematikai azonban, eltekintve a végsőkig kísérletező hangzáslírától vagy a konkrét poézistól (ezek a fentiek jegyében a nyelvet par excellence mint „anyagot“ kezelik, s ekképp a zenéhez vagy a grafikaihoz kerülnek közel), nem szorulhat ki teljesen. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy részesedésének arányában kell a lírában is tekintettel lennünk az epikaira. A nyelv prozódiai síkja és az ismétlésalakzatok azonban mindenképpen a lírai oldódás fő eszközei, miközben épp a hangtaniban-prozódiaiban fejeződik ki a nyelv által a szubjektív, amint azt - pars pro toto - az indulatszónál szemben a fogalomjelölő megnevezéssel láthatjuk (uo. 125). A szubjektívnak a képviseletében eszerint a prozódiai eszközök magában a nyelvben is központi szerepet töltenek be. A hangzás-hangoztatás, illetve ennek integrált eredőjeként felfogott intonáció mint ősi és elsődleges közlésmód a tagolt, diszkrét egységekre bontható nyelvi-fogalmi leképezéssel társulva, a modalitásjelölés funkciójában grammatizált mintáival együtt és azon túl a szubjektív értékelés és viszonyulás különféle formáinak kifejezője. Következésképp a szubjektívnak mint poétikai-stilisztikai kategóriának (azaz mint
