Irodalmi Szemle, 1990

1990/4 - Zeman László: A líra vonzatai (František Miko 75 éves)

A líra vonzatai

a műben ábrázolt szubjektivitásnak, uo. 119 és kk.) jelölésére - amely átírható a műfajelmélet bensőségességének (Innerlichkeit) kategóriájába - lényege szerint preadesztinált. így mi sem természetesebb, hogy a líraelmélet és -definíció a nyelv hangtani szintjét meghatározónak tekinti, olyan közvetlen és átható tényezőnek, amely sajátságai folytán a tagoltat és fogalmit megelőzi és meghaladja olyan értelemben, ahogy a kérdést részletezve s az egyetemes konklúziókat megfogalmazva vezeti azt végig Fqnagy Iván tanulmányaiban (lásd például: i. m. 306-313 és másutt). Megállapításunkkal kapcsolatban különösképpen jelentős, ahogy az affektív hanglejtésformákat képzésükre visszavezethető mikrocselek- vésként („gesztusnyelvként“), a hangzás „testi“ kifejezőségében szemléli, vagy ahogy egy helyütt nevezi mint „mimikát a gége szintjén (uo. 273 és kk., úgyszintén lásd Fónagy, 1.: Mimik auf glottaler Ebene. Phonetica, 1962, 8. vol. 209-219), kimutatja nyelvközi érvényességét, sőt a dallammozgások párhuzamát a zenében (Fónagy, I., Magdics, K.: i. m. 260 és kk., 267 és kk.). Mindazt, amit a szerző a komplex dallamról és kettősségéről (két vagy több alapminta integrálódása-interferálása) és a beszéddallam polifóniájáról mond, a hanglejtés képlékenységét, modulációs és társíthatóságában többértelmű, polivalens, „zenei“ jellegét exponálja. Fónagy vizsgálataiból és F. Mikonak s verssor intonációs kettősségét taglaló fejtegetéséből egyaránt kitűnik, hogy az adott dallamkitérítés mindenképpen az alapmintával integrálódik, hisz a tagolt nyilatkozat-kijelentés modális és expresszív funkcióját is biztosítani kell, azaz a dallam nem fedheti el a lexikai és szintaktikai egységek jelentését. Ennek folytán veszi F. Miko a lírai-zenei egyenlítődést csupán tendencia-, rá- mutatásszerűnek, Fónagynál pedig a ráépülés határesetében csak viszonyítási háttér (i. m. 308 és másutt).

Az intonációmódosulást mindezek alapján mint differenciáló „másságot“ értelmezhetjük.>Eközben a verssor dallamának egyenessé válását, egyenlítődését, szűkülését, kitartását, hangfekvésmódosulását a nyelvben is jelenlevő sajátság átértékelődésének, transzpozíciójának, „stilizálásának“ vélhetjük (bár F. Mikor több helyütt bizonyos „zenei“ különállását hangsúlyozza; lásd: 1985, 38; 1986, 224, 226-7). Az előbbit általánosabb összefüggésekből nézve lapozhatunk vissza P. Valéry teóriájára. Szerinte ugyanis a legjobb esetben csak „egy verssor erejéig“ megvalósítható „tiszta“ vagy „abszolút“ poézis határérték, amelyhez viszonyítva a költemény csak közelítőleges, a részlet, a töredék művészete. S ugyanerre a következtetésre juthatunk a költészetnek mint a „nyelv művészetének“ Valéry-féle meghatározásából kiindulva, mivel benne a „költői“ a nyelv poétikai tulajdonságainak a kiaknázása azáltal, hogy a „poétikai művelet“ amennyire csak lehet kiküszöböli a prózát (a nyelv gyakorlati használatát). Továbbá „bármely írásbeli, bármely nyelvi alkotás felismerhetően poétikai tulajdonságokkal rendelkező töredéket, elemeket tartalmazhat“, s az átellenes oldalon - a töredékesség tényezőjeként - a poé- zisban is marad mindenkor valami prózai (lásd i. m. 115, 117 és kk.). Nem részletezhetjük most természetesen a költői két összetevőjének-változójának, a „zeneinek“, érzékeihető- nek és az értelminek-érthetőnek („le son et le sens“) Valéry-féle meghatározását, sem a költő felfogását a két, merőben másnemű „változó“ együttélésének kérdéséről, amelyet megválaszolni, de tagadni sem lehet (vö. i. m. 105-6, 107). Ezenkívül a teljesebb vizsgálat a líra „zeneiségének“ és a zene zeneiségének az összetevését feltételezi, F. Miko és Fónagy Iván tanulmányaiban erre megfelelő hivatkozást és támpontot találhatunk.

Befejezésként szólhatunk még arról, hogy a nyelv költői kiaknázása mint a pusztán eszközjellegűnek a tagadása közelebb hoz magának a nyelvnek „intonációs“, „gesztuskén- ti“, a mindennapi nyelvhasználat alapvető lételméleti dimenzióját képező, felfedő és transzcendens, valamint közvetlenségében evidens kifejezőségéhez, amit úgy szoktak megfogalmazni, hogy a „hiteles nyelv önmagában már poézis“ (s az explikálás végett idézhetjük ezzel szemben azt, amelyből e tulajdonságok kilúgozódnak, a normál módon érthetetlenné váló, „intonáció nélküli“ hivatali nyelvet).

František Miko irodalomesztétikájában az irodalmi mű felépítésének alapelvét - ismé