Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Fónod Zoltán: Arcok az irodalomból Mécs László költészete
Fonod Zoltán koztak. A taps Mécs László - aki mégiscsak volt valaki - tragédiája lett“9 - írta a húszas években Fábry Zoltán. Ezzel magyarázható, hogy már a második kötetéről is csak a „tapskritika“ vett tudomást. Vigasztaló című kötete (Budapest 1927) pedig már visszafordíthatatlanná tette Mécs útját. Ebből a kötetből mindössze néhány olyan vers emelhető ki, amely megüti az első kötet színvonalát. (Egyszerű találkozás, Alázat, A gyermekség prófé- tasága, Tavaszi vallomás). A szociális téma fohászokká, búzaszenteléssé, pózokká szürkült, s a költői horizont is összezsugorodott. Mécs László, aki valamikor „hajnali harangszó, első napfény, ébresztés“ volt, a „jövőnek - a holdfénynek“ énekel.1" Nem véletlen, hogy költők és irodalomkritikusok (Babits Mihály, Komlós Aladár, Illyés Gyula, Kárpáti Aurél, Bálint György és mások) bírálták rendkívül szigorúan Mécs költészetét.11 Mécs ugyanis - aki Egy vándor dalnok a világháború után versében igricnek mondta magát - a harmincas években verseiben lemondott az igazi költészet funkciójáról és felelősségéről, s a jótékonysági és hazafias ünnepségek sikerszáma lett. Versei nemcsak képzavarokkal teltek meg, hanem az önismétléstől, rutintól sem voltak mentesek. A könyörtelen Fábry bírálat mellett Illyés Gyula tanulmányára kell utalnunk. Illyés számára eleve visszataszító, amikor egy költő a költészet szabad lélegzetvétele helyett a lélegzetvételt - és ihletét - akadályozó csoportosuláshoz köti magát. „Ez így ellenszenves. Még ellenszenvesebb, mikor aztán a költő csak ennek engedelmeskedik. Árulást, gyávaságot szimatolok, és legtöbbször nem csalódom. A költő megköti magát, elszegődik vagy odaszegődik, szolgál valamit. Már a szavai is jelzik, hogy valami gyanús dologról van szó.“12 Nem enyhíti ezt az ítéletet az sem, hogy a húszas évek katolikus lírája (Rónay László megállapítsa) a verbalizmus hibájába esett (Sík Sándor, Harsányi Lajos)13 vagy hogy a felsőbb papi körökben nem kedvelték Mécset. Illyés a költészet egyetemességéből indult ki. amikor a spirituális vagy vallásos lírától elvárta, hogy a magyar líra egyetemes vonulatához igazodjon, integrálódjon. Mécs László, „Isten szavának krónikája“, „élő lelkiismeret“ - bár fájdalmas volt számára Illyés kritikája - nem az elmélyülés, hanem a sértődöttség hangján reagált Gyanús című versében a kritikátlan önkultuszt bíráló megjegyzésekre. Más oldalról, de lényegében Illyés is megerősítette a Fábry által írt megállapításokat, amikor azt írta: „Jellegzetes pap ő is, de a hangos szónokok fajtájából. Versei gátlástalanul ömlenek, és neki épp ez a fogyatkozása... hírnevet épp bőbeszédűségével hódít. Noha tehetségével is hódíthatna... Ezek a versek így gyűjtőhelyei mindannak, ami a háború előtti nemzedék költészetéből a közönségbe átszivárgón, ami abban másodlagosság és külsőség volt; a modor, cifraság, a prófécia, az olcsóbb fajtájú szimbólum és az a tetszelgő elhivatottság és vezérkedés, amelyet már Ady is másodkézből a romantikusoktól vett, akik még valóban politizáltak, és volt szavuk a politikában... Mécs az elsajátításban roppant eleven szemű költő, sajnos, nem a lényeget sajátítja el. Nem kapott figyelmeztetést.“14 Az ünnepelt költő, aki estéről estére a vallásos egyletek vendége volt, s szereplései valósággal társadalmi eseményekké váltak, nem rendelkezett azzal a képességgel, hogy a figyelmeztetések hatására pályája kiigazítására szánja el magát. Mécs eredeti élményei a falusi ember világához kötődtek, a gyermekkorából - szlovák faluból származott - sok magyar és szlovák népmesei motívumot őrzött meg. A keresztény humanizmus szellemében elítélte az erőszakot, s a fasizmus fokozódó agresszivitása idején születtek antifasiszta jellegű versei. Az Imádság a nagy lunátikusért versében, melyet a Vigília 1942 januári száma közölt, Hitlert támadta. Háborúellenes verset valamennyi kötetében találhatunk. Bár néhány kötete francia, holland, angol fordításban is megjelent, s versei német, olasz, spanyol, román és szlovák nyelvű antológiákban is megtalálhatók, költészete nem haladja meg a középszert. A már említett kötetein kívül Az ember és az árnyéka (1930), Üveglegenda (1930), Legyen világosság (1933), Megdicsőülés (1936), Fehéren és kéken (1937), Élőket nézek (1938), Forgószínpad (1940), Anya kell (1943) rendkívüli termékenységről vallanak. Válogatott versei először 1934-ben, összes versei pedig 1941-ben je
