Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Fónod Zoltán: Arcok az irodalomból Mécs László költészete
Mécs László költészete harangom, ifjú szívem kongatom" gondolatot az „Elég volt az éjszakából! Álmodjunk már hajnalt végre!“ gondolat követi, a testvéresülés szándékával: Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom-tánca, gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűzzön tavasz-láncba! Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig! Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton. szívem hangja égjen minden testvérhívó mondaton Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom. Nyilvánvaló, hogy a szociális érzékről tanúskodó vers nyerte meg kezdetben Fábry Zoltán tetszését, aki az elsők között kelt Mécs védelmére, amikor a magyar ellenforradalmi rendszer hangadó kritikusa, Szász Károly „szenvelgő zagyvaságáért“ támadta Mécset. „Egy fehér ruhájú pap költő szavára riadoznak, aki nem akar semmi mást, csak elindulni, menni, és embereket simogatni... Semmi dekadencia, semmi divat, semmi kétértelműség“- írta Fábry 1923 decemberében a Száz Károly és a szlovenszkói magyar irodalom című írásában.3 Címadó versével egy kötetben jelent meg A nyomor balladája és a Vadócba rózsát oltok..., vagy A munkás ünnepel. Ezekre a versekre ráillenek azok a szavak, melyeket később (1944) Mécs franciára fordított versei elé írt Paul Valéry. „Ez a költő magában az életben mozog. Mécs vándorol, jár-kel a városban, bolyong a vidéken, megáll a faluban, táplálja lelkét és ihletét minden teremtménnyel, és teremt. Van ebben a teremtésben valami különös ereje az örömnek és a szeretetnek..., amely egyaránt kérlelhetetlen és gyengéd az Ember iránt, akit úgy vesz, amilyen, és szeretettel beszél hozzá.“4 Mécs Lászlónak kétségtelelenül szerepe volt abban is, hogy a kor katolikus lapjaiban - ahogy Rónay László írta „Földindulás van édes feleim" című tanulmányában5 - előbb óvatosan, majd egyre nyíltabban hangot kapott a fennálló szociális viszonyok bírálata. Mécs László Hajnali harangszó című kötete megjelenésekor még ismeretlen volt a Quadragesimo Anno kezdetű pápai körlevél, mely 1931-ben látott napvilágot. Míg Mécsnek konkrét tapasztalata volt a szegénységről (ezt tanúsítja későbbi verse, az Egyszerű találkozás is), addig a pápai körlevél csupán általánosságokban foglalkozott a kor szociális feszültségeivel. Mécs költészetében kétségtelenül érződik Ady hatása, de ugyanúgy Tóth Árpádé, Kosztolányié, Babitsé (és itt nemcsak a nyilvánvaló kölcsönzésekre gondolunk, hanem szófűzéseire, szókapcsolataira is). Feltételezik azonban azt is, hogy ismerhette Kurt Pinthus antológiáját is6, mely 1920-ban jelent meg és az expresszionizmus jellegzetes terméke volt. A „szenvedő ember" és a „földi szenvedéstől millió sebből vérző emberi Szív“ motívum ugyanis az expresszionisták szóhasználata, megnyilvánulásaik közé tartozik. Ezek figyelhetők meg Mécs második kötetében, a Rabszolgák énekelnek címűben is (Berlin, 1925). A korábban „csodás szépségében zengő emberi magyarsággal megszólalt Hajnali harangszó“7 után két út állt Mécs előtt, vagy tovább erősíti az első kötet szociális társadalmi mondanivalóját megszólaltató hangot, vagy folytatja a harangozást, s így megmarad benne a papos, pózos prédikálási hajlam, melyből ízelítőt az első kötet is adott. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a Mécs személyében élő „vibráló élénkség, amely - ahogy Paul Valéry írta - olyan lényre vallott, aki a Szó dicsfényében élt és annak szentelte magát“8 hatásos lehetett az előadói körutak során, aligha kedveztek azonban költészetének. (A két világháború közötti években előadókörutakon járt Romániában, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában és Németországban.) Feltehetően a siker is hozzájárult Mécs költői énjének megrontásához. „A taps és alázatos szolgája: Mécs László, szlovenszkói költőfejedelem a legszerencsétlenebbül talál
