Irodalmi Szemle, 1990

1990/4 - Grendel Lajos: Thészeusz két szék közé esik, majd eszmét cserél Istennel (regényrészlet)

Thészeusz két szék közé esik, majd eszmét cserél Istennel- Köszönöm - mondtam nem igazán őszintén, csak mert volt gyerekszobám.- A mennyek országába sem vágyódom úgy, mint hogy itt, a földön éljek békében önmagammal. Nagyra becsülöm, hogy nem kiáltoztam utánad, te mégis eljöttél, meglátogattál és szóba álltái velem. Ez nem kis dolog. - Hűha, gondoltam, dicsérgetem itt, ő pedig eközben a vesémbe lát. - Nos - mondtam vannak itt egyéb problémák is. Miért van az, hogy soha nem tudtam hinni? Ez a kérdés gyakran foglalkoztat az utóbbi időben. Az még csak hagyján, hogy benned nem hittem. Ilyen világban, jobban mondva, ilyen korban születtem. Sok ember elfelejtett téged. Rendben van. Vagy talán nincs is annyira rendben, csupán érthető. De magamban sem hiszek. Nem hiszek senkiben és semmiben, önmagam- ban a legkevésbé. Gyerekkoromban mindig irigyeltem azokat a pajtásaimat, akiknek volt kedvenc futballcsapatuk. Az egyiknek a Ferencváros, a másiknak a Honvéd, a harmadiknak az Újpest, és így tovább. Ha kedvenc futballcsapatuk nyert, akkor úgy érezték, mintha ők maguk vittek volna véghez valami nagy hőstettet, ha viszont veszítettek, akkor mintha őket magukat verték volna meg. Képesek voltak teljesen azonosulni tizenegy vadidegen emberrel. Én soha senkivel nem tudtam azonosulni. A hit vagy a transzcendencia nagy kérdései egy kicsit mindig idegenek maradtak a személyiségemtől. Elvontnak, spekulatívnak tartottam a legőszintébb meditációt is ezekről a kérdésekről. És ami a legkülönösebb, a hit nem is hiányzott nekem. Most viszont hiányzik. Úgy érzem, hogy megfulladok vagy megőrülök, mert képtelen vagyok hinni, és képtelen vagyok azonosulni másokkal. És önmagammal is képtelen vagyok azonosulni. Egy időben büszke voltam rá, hogy képes vagyok magamat kívülről tekinteni, mint valami tárgyat. Most ez egyre elviselhetetlenebb a számomra.

Itt elakadtam fejtegetésemben, Isten pedig kis hatásszünetet tartott, úgy tett, mintha ő is töprengene. Végül nagyon egyszerű és világos választ kaptam tőle:- Előbb bennem kell hinned. Önmagadban sem fogsz hinni mindaddig, amíg énbennem nem hiszel. Ilyen pofonegyszerű az egész. Elfelejtetted, hogy én vagyok az alapja a te létezésednek is.- Ez csakugyan nem jutott az eszembe eddig - vallottam be röstelkedve.- Na látod - mondta Isten elégedetten. - Ha ez így megy tovább, mégiscsak sikerül ötről hatra jutnunk.- Aztán itt vannak a nők - mondtam kicsit félénken.- A nők - ismételte Isten. - Jól ismerem őket. Selyempapírba csomagolt selejt, amint azt egy csehszlovákiai magyar költő mondta. így gondolod?- Nem egészen. Ök azok, akik enyhíthetnék a magányomat, az elhagyatottsá- gomat, ők azok, akik elűzik lelkemből az idegenség érzését, azt, hogy idegen, a magam számára is megismerhetetlen, és az életem értelmét tekintve fölösleges lény vagyok. És mégsem tudok állhatatosan szeretni. Első feleségem, aki, mellesleg, nagyon szeretett téged, maga volt a földre szállt angyal, s én olyan szerelmes voltam belé, hogy megtagadtam miatta a szüléimét, s nem bántam, hogy ők meg engem tagadtak meg. Aztán amikor Ildi az enyém volt már, az egész nagy lobogás elmúlt, mintha sosem éreztem volna. Jöttek más, alkalmi nők. Aztán Olga. Újra nagyon szerelmes lettem, elszerettem őt a barátomtól, aki ebbe a szégyenbe belepusztult. Aztán Olga is az enyém lett, s azóta nem szeretem úgy többé. Pedig tőle gyerekem is született. Jött Imola. Félek, hogy Imolával még mindig nincs vége a sornak. Jön valaki más, és én mindenkit tönkreteszek, aki