Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Petőcz Kálmán: Vezércsel vagy forradalom?
Vezércsel vagy forradalom a külső és belső szabadság egyensúlyán alapul. Legközvetlenebb tételezése a demokráciának a polgári szabadságjogok, tehát a szólás-, sajtó-, vallás-, vállalkozásszabadság, gyülekezési, egyesülési, kisebbségi stb. jogok megvalósítása. Ahhoz azonban, hogy ezek a jogok érvényesülhessenek, illetve ne lehessen velük visszaélni, garanciák kellenek. Garanciát pedig a demokrácia politikai-jogi intézményrendszere nyújt, amely törvényerővel biztosítja az egyéni, csoport- és össztársadalmi érdekek szabad kinyilatkoztatását, konfrontálását és megvédését a tolerancia, a kölcsönös külső ellenőrzés és felügyelet elvei alapján. Ezen intézményrendszer alkotóelemei elsősorban a politikai pluralizmuson alapuló szabad választások, a független törvényhozó és helyi képviseleti testületek, a független igazságszolgáltatás és érdekvédelem stb. Mindez a demokrácia külső mechanizmusát képezi, amit a külső szabadság fogalma takar. Lényegében ez egy államberendezési forma. A demokrácia mechanizmusa azt is szolgálja, hogy a törvény a jog által legyen megszabva, ne a természetes jog legyen alárendelve a törvénynek. Ehhez azonban a külső garanciák (pl. alkotmánybíróság) mellett „belső“ garanciák is kellenek - ezek a belső szabadságban rejlenek. Mi a belső szabdság? Spinoza, a nagy németalföldi filozófus egykoron így vélekedett: a szabadság a szükségszerűség felismerése. Valóban, a tudás, a megismerés állandó felújítása, mélyítése nélkül véleményünk, világnézetünk könnyen ignoranciává válhat - az ignorancia pedig erkölcstelenséget, felelőtlenséget, voluntarizmust szül. Mindezek pedig a politikában a totalitarizmusra való törekvés fő okai közé sorolhatók. A belső szabadság tehát tudás, erkölcsi tartás, felelősségtudat. De bátorság is, mert bátorság nélkül a szükségszerűség felismerése nem váltható át gyakorlati tetté. A demokratikus forradalom feltételezi a nép belső szabadságának, kulturáltságának egy bizonyos „kritikus tömegét“, de ugyanúgy a diktatúrának is van egy kritikus értéke, amely fölött már nem tarthatja fenn magát, így bukása törvényszerű. Illúzió volna azt gondolni, hogy a demokrácia intézményrendszerének kivívása után mindjárt megvalósul a Kánaán. A politikai pluralizmuson alapuló demokratikus államberendezkedési forma nem tekinthető végcélnak, hanem a társadalomjobbítás eszközének. Viszont ennél jobb eszközt még nem találtak ki - ez megint csak nem azt jelenti, hogy ezzel együtt át kell venni a nyugati társadalmak hibáit is. Ellenkezőleg, nemzeti sajátosságainkra és közép-európaiságunkra építve olyan garanciákat keli képeznünk, melyek ezeket kivédik. A proletárforradalom és -diktatúra fentebb kifejtett értelmezése mellett van azonban egy mélyebb, filozófiai, autentikus-marxi felfogás is. Eszerint a polgári demokratikus forradalmak az embert csak polgárként, tehát politikailag, formálisan egyejnogúsítják; nem képesek viszont minden embert teljes egészében egyenértékűvé és egyenjogúvá tenni, vagyis szociálisan emancipálni. Azonkívül nem képesek betetőzni az ember humanizációjának folyamatát. Mindez a proletárforradalom küldetése lenne. Mit ért Marx a humanizáció alatt? Az ember faji lényegének kibontakozását és a vele való azonosulást. Míg az állat egész életvitele létszükségletei kielégítésére irányul, az embernél a létszükségletek kielégítésének csupán a lét alapjául kellene szolgálnia. Az ember faji lényegének attribútumai a társadalmi életvitel, a munka, a tudatosság, a gondolkodás, a beszéd, az erkölcs és a felsőbbrendű
