Irodalmi Szemle, 1990

1990/4 - Petőcz Kálmán: Vezércsel vagy forradalom?

Petőcz Kálmán

pszichikum (pl. szeretet, baráti vonzalom, együttérzés, empátia, bánat stb.). Marx szerint a szocializmus előtti társadalmakban ezek az attribútumok az embertől elidegenült formában, mintegy tőle független, őt kívülről hatalmában tartó erőként léteznek. A munka elidegenülése pl. abban nyilvánul meg, hogy csak az ember létszükségletei kielégítésére elegendő, így voltaképpen őt emberi mivoltában korlátozza és állattá degradálja. Gondolkodása, erkölcse, felsőbbrendű érzései is elidegenülnek, mivel nem nyilváníthatja ki őket szabadon, s életösztönének van alárendelve.

De vajon meg tudja-e a proletárforradalom valósítani az ember így értelmezett szociális emancipációját és humanizációját? Eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy nem - hiszen a fent vázolt elidegenülési formák a „létező szocializmusban“ mind jelen vannak.

Érdemes itt felidézni Eduard Bernsteinnek, a szociáldemokrácia atyjának (a kommunisták szerint a revizionizmusé) a szocializmussal kapcsolatos gondolatát: a mozgalom jelent mindent, a végcél nem ér semmit. Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy a történelem Bernsteint igazolta: a „szocializmus“ (mint az ember szocializációja és humanizációja) nem lehet véges számú lépés, vagyis a „szocialista forradalom“ kérdése, hanem evolúció, mozgalom, amely végigkíséri az emberiség történetét, de látens formában csak akkor válhat valóban reális, gyakorlati folyamattá, ha „meg van előlegezve“ a demokrácia forradalmával. Az elidegenedés meghaladása fokozatosan és nem végérvényesen valósul meg. Ugyanis az ember tudatával, munkájával és pszichikumával állandóan újratermeli és bővíti szükségleteit. Az elidegenedés, habár mindig kisebb mértékben, de újratermelődik, mivel az új szükségletek idővel létszükségletté válnak. Hiszen badarság volna azt állítani, hogy a 20. század európai emberének ugyanazok a létszükségletei, mint a neandervölgyi embernek. Pedig a „létező szocializmus“ ideológiája ezt feltételezi, ha vívmánynak tekinti, hogy képes az embereknek élelmet és lakást biztosítani (bár azt sem mindig és mindenhol).

Az emberiség „valódi történelme“ (Marx) tehát nem a proletár-, hanem a polgári forradalommal kezdődik, még ha ez első pillantásra nem is annyira nyilvánvaló. Az ún. szocialista forradalmak Kelet-Európában a kibontakozó demokráciák ellenében diktatúrát foganatosítottak, tehát valójában ellenforradalmak voltak. Ugyanez vonatkozik az 1953-as NDK-beli, az 1956-os magyarországi és lengyelországi, és az 1968-as csehszlovákiai forradalmi kísérletek utáni „norma- lizációs és konszolidációs“ folyamatokra is. A reális humanizmus és szociális igazságosság evolúciója csakis a demokrácia alapjáról építkezhet.