Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Petőcz Kálmán: Vezércsel vagy forradalom?
Petőcz Kálmán ti „forradalmi törvényekkel“, a régi struktúra leépítésének gyorsítása és az anarchisztikus állapotok elkerülése végett. A forradalmi átmenet az akció-reakció logikájára épül - a diktatúrát csak saját eszközeivel, következetesen és kompromisszumok nélkül lehet legyőzni. (Természetesen, a brutalitás, erőszak és intolerancia mellőzésével, ha csak egy mód van rá.) Egy bizonyos határon túl azonban minden hatalom hajlamos a konzervativizmusra, ezért a forradalmi mozgalomnak állandó hatást kell rá gyakorolnia - egészen addig, míg nemcsak a diktatúra felületi struktúrája lesz eltávolítva, hanem a lehetősége is. Ez végérvényesen a szabad választások után létrejött demokrácia megerősödésével küszöbölődik ki. Ami a pozitív meghaladást, a pozitív célkitűzést illeti, azt a „gyengéd“ forradalom összes jelenleg színre lépő politikai szubjektuma egy demokratikus, szociálisan igazságos társadalom építésében jelöli meg. Tehát a kommunista párt is. Ez viszont az utóbbi 40 év tapasztalatából kiindulva egy kissé gyanakvóvá teszi az embert. De ne legyünk eleve rosszhiszeműek - hiszen az vitathatatlan tény, hogy ilyen, vagy hasonló társadalom eszményképe benne foglaltatik a kommunista pártok alapdokumentumaiban, illetve elméleti támaszukban, a marxista- leninista filozófiában is. Nem mindegy azonban, hogy milyen úton-módon véljük megközelíthetőnek a humánus és igazságos társadalom nemes célját. Jelen helyzetben, amikor pártok jönnek létre, és a választási „harcra“ készülnek, ennek a kérdésnek fordított értelmezése is releváns: az eddigi hamis gyakorlatból mit negálnak, mit vetnek el? A CSKP a sztálinizmust, a sztálini társadalommodellt veti el, legalábbis ezt hangoztatja. De vajon elegendő-e csupán a sztálinizmustól elhatárolódni, létrejötte okainak feltárása és a tőlük való elhatárolódás nélkül? Hiszen nyilván a sztálinizmus sem csak úgy az égből pottyant le, hanem olyan előzményei voltak, amelyekből szükségszerűen következett. E kérdés egyetlen logikus megoldásaként az mutatkozik, hogy a forradalom negációs fázisában, a demokratikus fejlődés érdekében, nemcsak a diktatúra végkifejletét: a szátiinista struktúrát kell elvetni, hanem a lehetőséget, az okot is, vagyis a kommunizmust mint a lenini (bolsevik) típusú pártok politikai gyakorlatát és elméletét átlalában. (Ebben az értelemben a kommunizmus a „létező szocializmus“ szinonimája.) A kommunizmus ugyanis nem reformálható, mivel alapelvei, kiinduló tételei hibásak, eleve magukba foglalják a totalitarizmusra és a „sztálinizmusra“ való törekvés lehetőségét. Mivel ezek az alapelvek a kommunizmusban mindig is megkérdőjelezhetetlenek voltak (és ma is azok), a bolsevik típusú pártok sohasem tudtak kiszabadulni abból a bűvkörből, amely a régi vezetés bűnbakká kiáltásának, sárba tiprásának és az új vezetés hozsannázásának szertartásában, lényegében tehát a felelősség kérdésének az okok tisztázásával való összemosásában nyilvánult meg. Eddig az újfent „megújhodott“ CSKP sem tudott nagyon túljutni ezen a fázison. Viszont ha mégis túljutna rajta, létjogosultsága kérdőjeleződne meg, legjobb esetben saját magát revizionizmussal kellene megvádolnia. Melyek tehát a hibás kiinduló tételek? Elsősorban az ún. demokratikus centralizmus mint a párt (és a párt jóvoltából az egész társadalom) felépítési elve, és a szocialista (proletár-) forradalomról szóló tétel.
