Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Petőcz Kálmán: Vezércsel vagy forradalom?
Vezércsel vagy forradalom A demokratikus centralizmus abból indul ki, hogy a párton belüli demokrácia (illetve a „szocialista pluralizmus“, ami lényegében ugyanaz) elegendő elv a teljes társadalmi visszacsatolás elérésére és ésszerű irányítására. így a párt olyan helyzetbe kárhoztatja magát, amit egy fizikai példával lehet képletesen ábrázolni: ha egy zárt, tökéletesen hőszigetelt edénybe különböző hőmérsékletű testeket helyezünk, bizonyos idő múlva hőmérsékletük egy szinten állapodik meg, kiegyenlítődik. A mozgás leáll, és a rendszer kinyitása, tehát külső energiával való feltöltése nélkül nem indul be újra. Ez, másképpen fogalmazva, a perpetuum mobile, mint zárt, csupán belső energiája állandó és tökéletes körfogásán alapuló szerkezet lehetetlenségének elve. Nos, ilyen társadalmi perpetuum mobilét szerkesztett Lenin a demokratikus centralizmussal. Vitathatatlan, hogy a párt eleinte sokszínű, különböző „hőmérsékletű“ egyénekből álló csapat volt. Azonban a külső energia (tehát a politikai pluralizmus, a külső kritika és ellenőrzés) forrásának elzárásával a belső energia elhasználódott, a „hőmérsékletek“ (vélemények, egyéniségek) szükségszerűen nivelizálódtak, a szerkezet mozgása lassult, míg végül a centrum körüli tehetetlenségi körforgássá degradálódott. A demokratikus centralizmusból nem maradt más, mint a központ voluntariz- musát követő vak pártfegyelem. így teljesen tárgytalan, habár emberi szempontból érthető, a „becsületes“ kommunistáknak ama bizonygatása, hogy ők mindig is jól gondolták, és hogy már ekkor meg ekkor bíráltak és előterjesztettek ezt meg azt (a zárt pártülésen). Azért tárgytalan, mert ha így volna is, a tökéletesen zárt rendszerek említett jellegéből adódik, hogy ezeket csak kívülről lehet föltörni, illetve hathatósan serkenteni. Ahogy Illyés írja: „hol zsarnokság van. ott mindenki szem a láncban“. A láncból való kiválás azonban különleges erkölcsi tartást és áldozathozatalt követel, és ez tömeges méretben csak különleges történelmi helyzetekben adatik meg. Eszmei alapjául a kommunizmus a marxista-leninista filozófiát jelöli meg. Ezért szeretnék most rámutatni e filozófia néhány problematikus pontjára. A marxista-leninista filozófia magát tudománynak, sőt, az egyetlen tudományos filozófiának nevezi. Ha a filozófia tudomány, tehát objektív törvényszerűségeket egzakt módon feltáró és leíró gondolatrendszer volna, akkor valóban csak egyetlen filozófiának lenne létjogosultsága. Tény azonban, hogy temérdek filozófia van, amit nem lehet megbélyegzéssel semmissé nyilvánítani. A másik eshetőség, hogy amit a marxizmus-leninizmus filozófiának nevez, az valójában nem is az. A marxista ismeretelmélet kimondja, hogy az igazság kritériuma a gyakorlat, nem tisztázza azonban eléggé a kérdést, hogy mi a gyakorlat igazságosságának az ismérve. Ugyanis a kommunista ideológiában az a fura helyzet áll elő, hogy a marxizmus-leninizmus (vélt) tudományosságával bizonyítják a „szocialista forradalom“ és a „szocializmus“ objektív törvényszerűségét és fordítva, a szocializmus (vélt) megvalósulásával bizonygatják az elmélet tudományosságát. Egyetlen dolog hiányzik ebből a dialektikából: a valóság elemzése. A kommunizmus filozófiája azt mondja magáról, hogy nyílt gondolati rendszer, hisz egyik alaptétele a fejlődés elve, kategóriái bővülnek, tartalmuk mélyül stb. Ahhoz azonban, hogy nyílt rendszer legyen, hiányzik belőle a kételkedés, ami Descartes óta minden valamirevaló filozófia alapja. Persze, nem a másodla
